HVG: Ha a bíboros vagy a püspöki kar kiad egy pásztorlevelet, hány emberhez szól: mintegy 6 millióhoz, ahogy a népszámlálás a katolikusok arányát mutatta, vagy a jóval kevesebb rendszeres templomba járóhoz?

E. P.: Minden katolikushoz fordulunk, sőt gyakran - szándékunk szerint - minden jóakaratú emberhez is, mivel lelkipásztori küldetésünk minden katolikushoz, missziós küldetésünk minden emberhez szól. Ha azonban a püspökök egy körlevél vagy az apostoli Szentszéktől érkező buzdítás templomi felolvasását rendelik el, nyilván a templomba járókat tudják elsősorban megszólítani. Ők pedig a mai becslések szerint 12, legfeljebb 15 százalékát teszik ki azoknak, akiket katolikusnak kereszteltek. Vagyis a lakosság körülbelül 7-9 százaléka szerez tudomást ezen az úton a nyilatkozatokról. Ugyanakkor a katolikus tanítás világosan megfogalmazza, kit tekint az egyház tagjának: mindenkit, akit megkereszteltek.

HVG: Akkor úgy kérdezzük: hány emberre van hatással a katolikus egyház? Mi a cél: nagy létszámú népegyház, vagy esetleg szűk, de a hitelvei szerint élő közösség?

E. P.: A kívánatos az lenne, hogy mindazok, akik meg vannak keresztelve, ébredjenek annak tudatára, hogy nem csupán valamifajta kulturális örökség, hanem egy ajándék birtokában vannak, illetve hogy személyesen, őszintén megélt hittel gyakorolják is a vallásukat. De a katolikus hit nem korlátozható azokra, akik minden vasárnap részt vesznek a szentmisén. Az egyes ember viszonya hitéhez sokféle lehet. Azt sem lehet kizárni, hogy üzeneteink szélesebb körökhöz is eljutnak, és megérintenek nem hívőket is. De ezeket a hatásokat objektíven aligha lehet mérni.

HVG: Ha a "papírforma" és az emberek lélekben őrzött hite alapján ekkora különbség van az arányokban, nem áll-e az, hogy az egyháznak nagyobb a befolyása a közügyekre, mint társadalmi súlya indokolná, s hogy visszaszerezheti hajdani pozícióit?

E. P.: A lélekben élő hit - mint mondtam - nem azonos a vasárnapi templomba járással, és hatással van a katolikus ember gondolkodására. Azokat a pozíciókat viszont, amelyekben a katolikus egyház valamikor Magyarországon volt, nem akarja, de nem is tudná visszaszerezni. Teljesen más az ország közjogi berendezkedése, másrészt hitelveink képviselete szempontjából sem volt kedvező az a rendszer, amelyben az abszolutizmusra jellemző módon függtünk a világi hatalomtól. Ezeknek a "pozícióknak" a keretei sok szempontból inkább szorították az egyházat. Ilyen előzmények után csakis innovatív módon lehet gondolkodni, semmiképpen nem úgy, hogy egy sok évtizeddel korábbi rendszert akarnánk restaurálni. Egyébként az egyház befolyása a közügyekre rendkívül mérsékelt.

HVG: A szociális törvény tavalyi módosítása mégis részben a történelmi egyházak vétója miatt hiúsult meg, és a közoktatási törvény visszamódosítását is elérték. Mekkora az egyházak lobbiereje?

E. P.: Ahogy a példák is mutatják, alapvető együttélési szabályok körül alakult ki vita, nem arról volt szó, hogy az egyház a saját meggyőződését, értékrendjét akarta volna rákényszeríteni a társadalomra. Sőt ezek a témák nem is elsősorban az egyházat érintették, hanem a szülőket és a pedagógusokat. Aligha az egyházak voltak a vita főszereplői. Az oktatásügyben, a szociális ellátásban az egyház mint intézményfenntartó jelenik meg. Az pedig természetes, hogy amikor egy jogszabály megszületik, az általa érintettek szóvá teszik, ha problémákat látnak benne. Az új közoktatási törvény szerint a tanár nem tájékoztathatta a szülőt a gyermekével kapcsolatos gondokról, ami általános nevelési problémákat vetett fel. Ezt a parlament is belátta. Az esélyegyenlőségi törvény esetében annyiban más a helyzet, hogy az egyházi oktatási, nevelési és szociális intézmények létének értelmét éppen világnézeti jellegzetességük adja. Ezt nem lehet biztosítani, ha az intézmények munkatársaik megválasztása során nem részesíthetik előnyben azokat, akik ilyen szellemben dolgoznak. Azt pedig az Alkotmánybíróság már a kilencvenes években kimondta, hogy egyházi fenntartású oktatási intézmény világnézetileg semleges nem lehet. Egyébként mindenki szabadon választja meg, hogy egyházi iskolát vagy intézményt vesz-e igénybe.

HVG: Van viszont egy olyan olvasat, hogy ha az állami támogatást elfogadják, akkor viseljék el a nagyobb beleszólást.

E. P.: A programot, az akkreditációt, a pénzek szabályos felhasználását természetesen ellenőrizheti az állam, az identitásba viszont nem avatkozhat be. Különben gyakorolhatatlanná válik az az alapjog, hogy az egyházak a hitelveiknek megfelelő intézményeket működtethetnek, és a szülőknek joguk van arra, hogy világnézetüknek megfelelő iskolába járathassák a gyermekeiket. Ezért született az az uniós rendelkezés, amely lehetővé teszi az egyházaknak, hogy sajátos világnézeti szempontjaik alapján mérlegeljenek az intézményeikben dolgozók megválasztásakor.

HVG: Nem lehet, a konfliktusok egyik forrása, hogy az egyházak túlvállalták magukat a közszolgáltatásban?

E. P.: Az egyházak közszolgálati szerepvállalása nem csak a saját elhatározásukon múlott. A rendszerváltás után nem került sor reprivatizációra, sem vagyoni kárpótlásra az elvett termelőeszközökért. Az ingatlantörvény a korábban hitéleti és közszolgálati célra használt épületek visszaszolgáltatását tette lehetővé, azzal a teherrel, hogy azok csak ilyen célokra használhatók. Kezdetben mi is inkább néhány színvonalas középiskola, kolostor visszavételében gondolkodtunk. Ez kitűnik abból a jegyzékből, amelyet az egyházak még a Németh-kormány utolsó hónapjaiban készítettek, és amelyen alig több mint kétszáz ingatlan szerepelt. Később az ingatlantörvény meg a felmerülő igények némileg más irányba terelték a folyamatot, bár még így is sokkal kevesebb épületet kértünk vissza, mint amennyi járt volna, mert 1997-ben ezek feléről lemondtunk, elfogadva helyettük a járadékot.

HVG: És nem okoz függőségi viszonyt, hogy az állam a hitéletet is támogatja?

E. P.: A hitoktatók óradíján túl nincs hitéleti finanszírozás. Még az elvben erre fordítható pénzek is a visszakapott közoktatási, egészségügyi intézményeink működésére mennek el, illetve a nemzeti kulturális örökség részét képező épületeink fenntartására szolgálnak. Arról nem tehetünk, hogy hitéletünket olyan épületekben éljük, amelyek jó része műemlék. Tessék megnézni új templomainkat, mennyivel olcsóbbak, egyszerűbbek, mint a hajdaniak! Az istentisztelet konkrét költségeit, beleértve a papok ellátását, ma is a hívők állják. Papjaink többségének még egy diplomás minimálbért sem tudunk biztosítani: több mint kétharmaduknak a fizetése csak kiegészítéssel éri el a 62 ezer forintot. Tehát nem kiváltságokat kérünk, hanem megértést.

HVG: Sok politikussal ellentétben ön nem kiáltott keresztényüldözést egy részeg rádiós szavai miatt, csak annyit kért, "imádkozzunk azért, aki a kijelentéseket tette". Nem célravezetőbb ez a távolságtartás, mint mondjuk kitüntetni politikusokat?

E. P.: Az egyházban pontosan megszabott rendje van, ki jogosult például a helyi vagy a világegyház képviseletére. Ezeknek a személyeknek - bizonyos tisztségekkel rendelkező papoknak, a püspököknek, a pápának - a hivatalos megnyilatkozásai tekinthetők egyházi álláspontnak, minden egyéb megnyilvánulás vagy a világi hívőknek a saját nevükben kialakított állásfoglalása, vagy csupán társadalmi szintű kommunikáció. A Nagy Szent Gergely Rend nagykeresztje elismerést az egyház és a közjó érdekében végzett szolgálatokért adják. A volt miniszterelnök kitüntetését még az előző nuncius úr kezdeményezte, hosszú procedúra előzte meg, és átadása a nunciusváltás miatt húzódott mostanáig.

HVG: Nem kellene az egyházi vezetőknek gyakrabban és erőteljesebben felemelni szavukat bizonyos, a "társadalomhigiénét" befolyásoló kórós jelenségekkel, megnyilvánulásokkal szemben?

E. P.: Egyszer azt halljuk, milyen jó, hogy a hivatalos egyház nem reagál hevesen egyes jelenségekre, máskor meg épp az ellenkezőjét várják el tőlünk. Ez is jelzi, nem lenne jó, ha külső megrendelésre nyilatkoznánk. A saját ritmusunkban minden fontos problémára reagálunk: nem tudom, felfigyelt-e rá, hogy például az iraki háború ügyében is megnyilatkoztunk, vagy említhetem a legutóbbi bioetikai körlevelünket. De ma már messze nem az a leghatékonyabb, ha sokat és hosszan beszélünk.

HVG: A ferences Böjte Csaba utcagyerekeket fogad be a dévai kolostorba. Nem lenne szükség az "irgalmasság testi cselekedeteinek" ehhez hasonló formáit itthon is intenzívebben gyakorolni?

E. P.: A látványos akciók fontosak, de nem gondolom, hogy ez a leghatékonyabb módja a segítségre szorulók elérésének. Nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy újabb intézményeket nyissunk vagy fejlesszünk. Ráadásul annyira bürokratikussá vált például egy szegénygondozó intézmény fenntartása, hogy Teréz anya nővérei nálunk már nem is nyitnak ilyet. A túlszabályozás egy általánosabb civilizációs probléma: a nyugati típusú társadalmak egyfajta kulturális túlérettség állapotába kerültek. Megpróbálják a szabályozást addig-addig finomítani, hogy közben elvész a kapcsolat magával az emberrel. Mi arra figyelmeztetünk, hogy ha az ember elszakad önmagától és a teremtőjétől, elidegenedik, olyan légüres térbe kerül, amelytől maga is csak szenved. Ez az üzenetünk, úgy érzem, egyre többeket érint meg.

DOBSZAY JÁNOS

Erdő Péter

A katolikus egyház legfiatalabb bíborosát 1975-ben szentelték pappá. Szűkebb szakterülete az egyházjog: tanulmányait Esztergom és Budapest után Rómában végezte. 1998-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora lett, a következő évben II. János Pál pápa székesfehérvári segédpüspökké nevezte ki. Paskai László nyugdíjba vonulása nyomán, 2002 decemberében - "fiatal" kora miatt sokak meglepetésére - a pápa őt választja a főegyházmegye 82. érsekének, amelyhez tavaly ősszel a bíborosi címet is megkapta. Tagja a pápai törvénymagyarázó tanácsnak, a Szentszék "alkotmánybíróságának", illetve "oktatási minisztériumának", a nevelési kongregációnak, valamint az egyház legfelsőbb bíróságának.