"Nem írom meg az igazat!" - csattant fel 1934 kora nyarán az akkor még inkább csak reményre jogosító poéta, Illyés Gyula, amikor mentorával, Babits Mihállyal közelgő oroszországi utazásáról ejtett szót. A költőfejedelem biztatását Illyés azzal hárította el, hogy mindaddig, amíg a honi politikai viszonyok okán nem írhatja meg a "lényeget" - vagyis azt, hogy mi is az igazán vonzó a Szovjetunióban -, addig a minden bizonnyal megtapasztalható "rosszat" sem mondja el abban a tervezett úti beszámolóban, amelyre viszont már előre szerződést kötött az Est-lapokhoz tartozó Magyarország című napilappal. Az utókornak Vas István által megörökített beszélgetésük idején a pesti irodalmi - és persze belügyi - körökben már jól ismert tény volt, hogy az 1934 nyarára, Moszkvába meghirdetett első szovjet írókongresszusra két magyar alkotót invitáltak meg. Egyikük a 32 évesen kétszeres Baumgarten-díjas Illyés, a másik a korabeli társadalmi igazságtalanságokat feltáró író Nagy Lajos, akinek épp 1934-ben jelent meg Kiskunhalom című szociográfiája.

Kétségtelen, hogy a hivatalos meghívás, illetve annak elfogadása akár csak egy évvel korábban is szinte elképzelhetetlen lett volna. A Szovjetunió és Magyarország ugyanis csak 1934. február elején vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. De mivel az állandó külképviseletek felállítása még közel egy évet váratott magára, hónapokig tartott a két meghívottnak az útlevél és a vízum megszerzése. A hivatalos moszkvai invitálás egyébként már januárban megérkezett, és azt a diplomáciai viszony enyhülésének hírére fogadták el az érintettek, nem kevés szorongással. Csak másfél esztendővel korábban történt ugyanis, hogy a - Matuska Szilveszter biatorbágyi hídrobbantása ürügyével bevezetett - statárium alapján szovjet ügynökként ítélte halálra a Töreky-tanács Sallai Imrét és Fürst Sándort, s mivel mindkét író csatlakozott az ennek nyomán szervezett tiltakozáshoz, valószínűleg a belügyi elhárítás látókörébe is bekerültek.

Irodalmi kávéházi körökben gyakran feltették a kérdést: miért pont Illyésre és Nagy Lajosra esett a bolsevikok választása? József Attila Miért nem én? címmel még írt is egy - szövegében máig ismeretlen, 1934-ben megjelentetni senki által nem mert - pamfletet, amikor értesült Illyés, az irodalmi és szerelmi vetélytárs (HVG, 2004. február 28.) ilyetén elismeréséről. Az irodalmi utókor sokáig egyértelműnek tudta, hogy József Attila meghívását a moszkvai magyar emigráns (proletár)írók - elsősorban Hidas Antal és Gergely Sándor - fúrták meg. Ám újabban mind több jel mutat arra, hogy valójában - a nem sokkal későbbi leghíresebb kommunista renegát - Arthur Koestler járt közelebb az igazsághoz, amikor Budapesten átutazóban így vigasztalta a történtekben mellőztetése újabb bizonyítékát látó költő-barátját: "Attila, lásd be, hogy a Szovjetuniónak nem érdeke kommunista írókat meghívni a kongresszusra, hiszen azokat már nem kell megagitálniok."

1989-es tanulmányában Szilágyi Ákos más oldalról közelítve akként vélekedik, hogy a szovjet birodalom vezetői 1934-ben, az akkori gazdasági és politikai érdekeiknek megfelelően, a nagyobb szellemi szabadságot engedő, humanista demokratikus (ál)orcájukat kívánták felmutatni a külföldnek. E szerint igyekeztek összeállítani az írókongresszusra meghívandó - elsősorban "polgári humanista" - díszvendégek listáját is (lásd Nagyprotokoll című írásunkat). Nagy Csaba irodalomtörténésznek 1992-ben, Az ismeretlen József Attila alcímű kötetben publikált tanulmányából még az is kiderül, hogy az írókongresszust szervező bizottság vezetője, Lazar Kaganovics (főállásában a párttagrevíziós bizottság elnöke, azaz a főszemélyzetis) szabad kezet adott Kun Bélának: azt hív meg, akit akar. Csupán annyit kötött ki, hogy Magyarországot legfeljebb egy író képviselheti. A később - nem emiatt - agyonlőtt Kun viszont három vendég meghívása mellett kardoskodott. Ennek nyomán született meg a középutas kompromisszum. Tudható az is, hogy kezdetben az első számú jelölt (a némelyek szemében afféle magyar Gorkijnak tetsző) Móricz Zsigmond volt, ám Kun tartott attól, hogy a Nobel-díj várományosaként emlegetett, túlságosan öntörvényűnek ítélt író esetleg túl látványosan hárítja majd el a megtiszteltetést. Így aztán Kun - hallgatva az emigrációban élő proletárírókra, elsősorban is vejére, a már említett s Illyésért kezességet vállaló Hidasra - végül az inkább kezelhetőnek ítélt Illyés-Nagy Lajos páros mellett döntött.

Ami tény: a két író 1934. június 19-én együtt szállt vonatra, s Bécs érintésével a lengyel-szovjet határon, Nyegorjelojénál lépett az épülő szocializmus földjére. Noha ettől kezdve egészen augusztus közepéig igen sok időt töltöttek együtt, úti beszámolóik sok tekintetben mintha nem is ugyanarról az eseményről íródtak volna. Arról nem is szólva, hogy egyetlen szóval sem említették a másik jelenlétét. "Ahhoz képest, hogy a két írót kifejezetten az írószövetség első kongresszusára hívták meg, magáról a kongresszusról sem Nagy Lajos, sem Illyés nem írt egyetlen szót sem" - hívja fel a figyelmet az egyik legszembetűnőbb furcsaságra már említett tanulmányában Szilágyi Ákos.

A beszámolók hiányára azért van magyarázat. A két írót az eredeti tervek szerint három-négy hetes szovjetunióbeli utazásra invitálták. Ennek betetőzése lett volna a július közepére meghirdetett moszkvai írókongresszus. Csakhogy már Illyés és Nagy megérkezésekor kiderült: a tanácskozás kezdőnapja augusztus elejére, majd újabb halasztások után augusztus második felére tolódott el. Így Illyés és Nagy Lajos - a melléjük vezényelt, a beszámolókban néven nem nevezett, ám valószínűsíthetően a túlélőművésznek mondott Illés Bélával, a moszkvai magyar folyóirat, a Sarló és Kalapács szerkesztőbizottsági tagjával, az 1938-ban koncepciós per áldozatává lett Mathejka Jánossal és a már említett Hidas Antallal - a tervezettnél hosszabban járták az országot. E (Szilágyi Ákos szavával) "koncepciós utazás" során a szocializmust építő falvak, városok, gyárak, múzeumok sokaságán utaztatták végig őket. A tempó oly feszített volt, hogy Nagy Lajos útinaplójában megörökíti lázadását, minek nyomán néhány napra mégiscsak eljuthatott a Fekete-tengerhez...

A hol külön, hol Naggyal párban utaztatott Illyés egyébként egy idő után megelégelhette a nagy le-fel járást, mivel augusztus 9-én, egy Magyarországról érkező váratlan értesítés ürügyével bejelentette: halaszthatatlan dolga akadt, s három nappal később már Pesten is volt, s az írói seregszemlén nem is jelent meg - következésképpen később sem írhatott róla. Ott volt viszont - a tengerparti ejtőzés után némiképp kipihenve - Nagy Lajos. Ám az ő kongresszusi tudósítása azért nem ismert, mert a - Bajcsy-Zsilinszky Endre nevével fémjelzett - Szabadság hetilapban közölt, Tízezer kilométer Szovjet-Oroszország földjén című sorozata 26 rész után, a szerző és a szerkesztőség minden indoklása nélkül félbeszakadt. Beszámolóját Nagy Lajos úgymond "szimpla utasként", aktuálpolitikai szempontok figyelembevétele nélkül vetette papírra. Egyebek mellett szkepszisét is, melyet éppúgy tápláltak a "csapnivalóan pocsék kávék", mint a "kulákosztály likvidálásának történelmi szükségszerűségéről" hallott véget nem érő propagandaszólamok.

Az irodalmi legendárium - a munkásmozgalom agrárszakemberének, Lázár Vilmosnak 1976-ban megjelent visszaemlékezésére alapozva - sokáig úgy tudta, hogy Nagy Lajos, az őt baloldalról érő kíméletlen kritikák hatására, valamint éppen Lázár és kommunista barátai nógatására elégette úti beszámolója befejezését. Kétségtelen, Nagy Lajost a Korunk című, kommunista befolyás alatt álló folyóirat például "antiszociális, egocentrikus kispolgárnak", másrészt hiteltelen, és - az író 1945 utáni bélyegeit mintegy megelőlegezve - "az évszázad legnagyobb kísérlete előtt szemét becsukó kávéházi írónak" titulálta. Az elégetés legendáját megkérdőjelezve Nyerges András tavaly megjelent, Színrebontás című oknyomozó könyvében idézi Nagy Lajosnak a Társadalmunk című hetilapnak 1935-ben adott nyilatkozatát: "Oroszországról vagy jót, vagy rosszat, de tárgyilagosságra törekvő beszámoló nem kell (...) útleírásom számára nem akad kiadó." Mindehhez Nagy még azt is hozzáfűzte, hogy a "mérleg felállításához" nem juthatott el, s hogy "még feszít a sok el nem mondott történet".

A baloldal által kárhoztatott Nagy Lajos Szovjetunió-képével azonban a hazai hatalom is elégedetlen volt. Ennek igen látványos nyomatékot is adott azzal, hogy az úti beszámoló megjelenését követően az írót két, beszélgetésre vágyó detektív kereste fel a lakásán. Elképzelhető, hogy az ő jelentésük nyomán született meg az a rendőrségi értékelés is, miszerint Nagy "bolseviki világszemléletű", szóban forgó írásműve pedig "a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás" kísérlete.

Illyés Oroszország címmel közreadott munkája a fentiekkel szemben 1935-ben a Nyugat kiadásában az újságközlés után másodszor is - majd 1945 után még jó néhányszor - nyomdafestéket kapott. Pedig - legalábbis az útirajzíró 1945-ös visszaemlékezése szerint - amikor a Magyarország közölni kezdte beszámolóját, Gömbös Gyula miniszterelnök sajtóosztályának főnöke, Antal István rögvest magához kérette Illyést. Ennek során rajta kérte számon a Magyarország főszerkesztőjének, Zilahy Lajosnak azt az állítólagos ígéretét, miszerint a sorozat első részei "csupán azért íródnak elnéző szemmel, hogy aztán majd a kifogásoknak is több hitele legyen". Ehhez képest az Illyés-beszámolót - a szélsőjobboldali lapokat leszámítva - főként dicsérő kritikák fogadták. Kétségtelen, az író ebben a művében csillogtatta meg első ízben a később tökélyre fejlesztett egyensúlyozó képességét, így ki-ki megtalálhatta a szövegéhes szája íze szerint valót. Mónus Illés a Szocializmusban például a szovjetunióbeli "nyughatatlan erjedés" szemrevételezésének pontosságát dicsérte, Bálint György pedig a Nyugatban - Nagy Lajost nem nevezve nevén - látszólag kikezdhetetlen logikával állította szembe egymással a két élménybeszámolót: "Illyés tudja, hogy egy dologra nem az a legjellemzőbb, ami hiányzik belőle. (...) Sohasem fogjuk megérteni a kongói néger nőket, ha selyemharisnyáik számát vesszük mértékegységül. (...) Számos külföldi és magyar Oroszország-utazó a közép-európai polgár szempontjai és igényei szerint vizsgálja és értékeli a mai Oroszországot. Illyés ezzel szemben az épülő háznál elsősorban azt nézi: hogy halad a munka, mennyiben követik a pallérok, a kőművesek a tervrajz utasításait, bizakodó-e az építők hangulata, akik egyben már lakói is a készülő helyiségeknek."

Az nemigen ismert, mi volt Illyés véleménye utastársának sorozatáról. Nagy Lajos viszont a nyilvánosság előtt is megvallotta "sajátságos" viszonyát az Illyés-útibeszámolóhoz. A sorok közé szőtt bírálat - "Illyés megengedi magának, hogy költő legyen. Elhallgat, felbont, dramatizál és kitalál" - finom jelzése annak, hogy Illyés hű maradt azon, e cikk elején idézett elvi programjához, melyet nem sokkal indulása előtt fogalmazott meg Babitsnak. Elgondolkodni legfeljebb azon érdemes, vajon miért választotta kötete mottójául azt a szovjet íróknak címzett sztálini - utóbb meghirdetője által is sajátságosan értelmezett - figyelmeztetést, miszerint: "Írjátok meg az igazságot!"

MURÁNYI GÁBOR