"A pincékből előjövet az üszkös, füstölgő romok, az utcákat beborító törmelékhegyek láttán sokan azt hitték, hogy a város elpusztult, helyébe újat lehet s kell is építeni. A városrendezők (...) nem akartak semmit sem visszaépíteni abból, ami lerontott és rossz, csúnya, túlhaladott volt - ki akarták küszöbölni a múlt hibáit." E szavakkal idézte fel az 1948-ban az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium által kiadott, Romokból élet című összefoglaló, milyen hangulat uralkodott a frissen felszabadított Budapesten - legalábbis a szakmabeliek körében.

Ezek a remények tükröződtek azokban az ötletekben és tervpályázatokban, amelyek szinte rögtön a fegyverropogás elülte után megjelentek. Az első elképzeléscsomagot már 1945 márciusában publikálta R. Pán József A tervező álma, egy romváros újjászületése című, illusztrált ötletkönyvében, amely magabiztosan formálta volna át a főváros egyes pontjait. A Vérmezőre sportrepülőteret képzelt, míg a Citadella helyére stadionnyi szabadtéri színpadot, a Tabánba gyógyhoteleket és golfpályakomplexumot, a pesti Duna-part erősen megrongálódott szállodasorát pedig amerikai stílusban gondolta újjáépíteni, hozzátéve, hogy minden hotelbe be kellene vezetni a világkülönlegességnek számító fővárosi termálvizet. Az egyébként díszlettervezőként maradandót alkotott R. Pán tervei között szerepelt a minisztériumoknak a budai Várba telepítése is.

Az önjelölt tervezőt aztán sokan követték - igaz, akkor már hivatalos ösztönzésre, mivel 1945 második felében több tervpályázat is bátorította az építészeket. Jellemző a korra, hogy az önkormányzati teendőket ellátó Budapesti Nemzeti Bizottság augusztus végén nem valamely sürgető újjáépítési feladatra, hanem "a nemzeti vértanúk és az 1919 óta mártírhalált halt szabadságharcosok örök nyugvóhelyéül szolgáló mauzóleum, a Nemzeti Pantheon elhelyezésére" írt ki pályázatot. Mivel a létesítendő össznépi zarándokhely elé "több százezres tömeg elhelyezésére szolgáló teret" is rendeltek, a jelentkezők többsége a Vérmezőt vagy a Városligetet preferálta, de a legmonumentálisabb terv készítői - Gregersen Hugó és Wannenmacher Fábián - a Déli pályaudvar és az Erzsébet híd közötti teljes területet bevonták volna a felvonulási útvonalba, amelyen a tömeg eljuthatott volna a diadalívvel, oszlopokkal és lovas szobrokkal felvezetett, talapzaton álló mauzóleum komor épületéhez.

Mások sem adták alább: Kiss Tibor a nemzeti szentélyt például egyenesen a Duna közepére, a Margit híd közelébe vizionálta. Az ünnepségen részt vevő sokaság (a tervező szerint mintegy 350 ezer ember) a rakpartokról, hidakról, esetleg a Halászbástyáról róhatta volna le kegyeletét - derül ki Vadas Ferenc Budapesti tervpályázatok 1945-ben című, két évtizede megjelent tanulmányából.

Gyakorlati szempontból nagyobb jelentőségűnek tűnt az a - részben R. Pán József nyomdokain haladó - kiírás, amely a romos főváros rendezési tervéhez kért ötleteket. Bár akadt olyan pályázó is, aki a Várhegy elhordását indítványozta, a benyújtott művek értékelhető része sok, akkoriban (is) aktuálisnak tetsző városrendezési kérdést feszegetett, így például a pályaudvarok kitelepítését a belvárosból, a city szerepét részben átvevő alközpontok létrehozását, a Dunakorzó átépítését, az Andrássy út továbbvezetését a Duna-partig vagy a fővárost elkerülő körgyűrűt.

A legszínvonalasabb és legrealistább munkának a zsűri Münnich Aladár tervezetét tartotta. Ő több elv mentén próbálta megoldani Budapest gondjait. A központot például négy (az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében, Kelenföldön, illetve a Nyugati és a Déli pályaudvarnál létesítendő) alközponttal, illetve a várost körbekerülő gyorsforgalmi úttal kívánta tehermentesíteni. Más tervezőkhöz hasonlóan ő is funkcionális egységekre bontotta volna a fővárost, a nagyrészt családi házas Budával, a műemléki jellegében meghagyott Várnegyeddel, a szállodákkal és középületekkel lazán beépített pesti Duna-parttal, illetve a felhőkarcolókkal és süllyesztett útpályás (a Duna alatt alagúton áthaladó) gyorsforgalmi úttal keresztezett "hazai Manhattan"-nel, amely a Kis- és Nagykörút közé tervezett úgynevezett Középkörút táján épült volna fel. A zsűri nagyra értékelte azt az elképzelését, hogy a Kiskörutat összekötötte volna a Lánchíd és a Bazilika közé nyitandó új úttal.

A hivatalos tervekben azonban végül szinte semmilyen nyomot nem hagyott az ötletroham. Ennek építészettörténészek szerint az is oka lehetett, hogy 1945 végére kiderült: a főváros nem szorul a szó szoros értelmében vett újjáépítésre, mivel az összes épületnek "csak" kevesebb mint 4 százaléka semmisült meg, 41 százaléka csupán kisebb károkat szenvedett, egyötöde pedig épen maradt.

A Romokból élet című, már idézett kiadvány szinte sajnálkozva említette, hogy a romos házak alig néhány helyen alkotnak összefüggő csoportot, így "nincs lehetőség egész területek egységes újjáépítésére". A szerző csalódottan konstatálta, hogy pont "azok a házak maradtak épen, amelyek a városrendezés útját állták, a városképet elcsúfították, ugyanakkor értékes, megbecsült épületek rommá váltak". E csúfságok közé sorolta a Deák téri Anker-házat vagy a Roosevelt téren a szecessziós Gresham-palotát. "A szecesszió személyesebb karaktere ütközött a modernista felfogással, ebben még a szocreál követőivel sem vitatkoztak" - magyarázza Prakfalvi Endre építészettörténész a ma talán némileg meghökkentő reakciókat. De voltak más megfontolások is: a Rákóczi utat azóta is elszűkítő, akkoriban csaknem romhalmaz Rókus Kórháztól az építészek a legszívesebben megszabadultak volna, de az ostrom utáni helyzetben elképzelhetetlen lett volna egy kórház lebontása.

A háború utáni közállapotokra jellemző, hogy a valóságot hivatalból jobban ismerő testület, a várostervezésért felelős közmunkatanács újjáépítési tervei sem jártak nagyobb sikerrel, mint a pályázatokra benyújtottak. Pedig ezek egyikét, amely Budapest fürdővárossá fejlesztését célozta, akkoriban igencsak nagyra tartották és támogatták építész körökben. "Nem egyszerűen a meglévő fürdők újjáépítését, bővítését (...) tervezték, hanem a gyógyászati létesítmények, szállodák, a kapcsolódó szórakozó- és pihenőhelyek egész összefüggő rendszerét kívánták létrehozni" - tudható meg Vadas Ferenc A közmunkatanács és a budapesti Duna-partok újjáépítése, 1945-1949 című tanulmányából. Bár a közmunkatanács városfejlesztési munkabizottságában 1945 novemberében elhangzott, hogy Budapest elsősorban nagyváros, és csak azután fürdőváros, valamint, hogy nem szabad túlbecsülni a gyógyulni kívánók számát, a tanács komolyan foglalkozott a tervvel, 1946 tavaszán pedig határozatban jelölte ki erre a célra a Margitsziget egy részét, a budai Duna-parton pedig a Lukács, a Császár, a Rác, a Rudas és a Gellért fürdőt magában foglaló, a folyópartig nyúló zöldövezeteket képzeltek el.

Sok vita folyt a közmunkatanácsban a hidak és a hídfők újjáépítéséről is. Fontolóra vették, hogy a Margit hidat esetleg délebbre helyezzék, mert úgy töretlen ívben futhatott volna rá a Margit körút vonala. Ebből éppúgy nem lett semmi, mint abból az ábrándból, ami a mai budapestieket nyilván mosolyra fakasztja, tudniillik hogy a Lánchídhoz hasonlóan az Erzsébet híd se kapjon jelentős forgalmi szerepet, hanem csak a tervezett fürdőváros és a city között teremtsen kapcsolatot. Vita ide, vita oda, magának a hídnak az újjáépítése is 1964-ig váratott magára (HVG, 2001. július 28.).

Ugyanúgy megvalósítatlan maradt a közmunkatanács többi, a maga nemében igencsak nagystílű tervének - mint például a Duna-parti szállodasor felújítása - a zöme is. Ennek hátterében egyrészt az ostrom utáni pénzszűke állt - csak 1948-ra futotta az összes megrongálódott háztető kijavítására -, de közbeszólt a politika is: a kommunisták általános térnyerésével egyre inkább háttérbe szorultak a modernizmus hívei.

A modern építészet elveit messzemenően támogató közmunkatanácsot 1948 derekán Vas Zoltán - az akkor nagy hatalmú gazdasági bizottság főtitkára - egyetlen telefonnal feloszlatta. Az onnan az Építéstudományi és Tervező Intézetbe menekült szakemberek mozgástere egyre szűkült, s maradék reményeiket is szétoszlatta a kommunista építészek 1949. novemberi nyilatkozata, amelyben leszögezték: megindítják a "kíméletlen harcot az imperialistáknak építőművészetünk területén a formalizmuson, kozmopolitizmuson keresztül megnyilvánuló támadása ellen, a szocialista, realista építőművészet hazánkban való megteremtéséért". Az ekkor bejelentett stílusfordulat aztán - nagyjából 1951-re - gyakorlattá érett. A modernista stílusban készült Erzsébet téri buszpályaudvar, a budai Duna-parton, a Parlamenttel szemben található pontház vagy az Építőmunkások Székháza a Dózsa György úton még ez előtt épült.

Komolyabb városrendezési ötleteket viszont a fővárosban nem sikerült megvalósítani. Prakfalvi Endre két jelentősebb ellenpéldát említ: "Kivétel talán az 1951-ben elkészült, a Városligettől elvett területen kialakított Felvonulási tér a szakszervezeti tömbbel, illetve az új városmag kialakítására vonatkozó kezdeményezés Csepelen, a Szent Imre tér környékén."

ILLÉNYI BALÁZS