Csalódni fognak az ókori kultúra azon rajongói, akik készpénznek vették a világsajtó minap felröppentett bejelentését, hogy újabb drámák és evangéliumok bukkanhatnak elő azokon az évezredes oxürhünkhoszi papiruszokon, amelyeket most a utahi Brigham Young és az Oxfordi Egyetem közös programjában 21. századi technológiával vizsgálnak. Ez ugyanis felettébb valószínűtlen. Hogy miért, annak megértéséhez nem árt egy kis ókori könyvtártörténet.
Az antik világ irodalmának leghatalmasabb gyűjteménye, a becslések szerint fénykorában 700 ezer papirusztekercset őrző alexandriai Muszeion könyvtár először a Kr. e. 1. században Julius Ceasar kikötőgyújtogatásának, a 3. és a 7. században pedig feltételezhetően vallási túlbuzgóságból elkövetett rombolásnak lett az áldozata. Szerencsére a Kallimakhosz vezette alexandriai tudóscsapat és az őt követő könyvtárosnemzedékek addigra már sok antik alkotás kritikai kiadását is megjelentették, s ezek közül több példány megőrződött a Bizánci Birodalomban. Igen ám, csakhogy ott az 1453-ban Konstantinápolyig terjeszkedő oszmánok tették tönkre a gyűjteményeket. Némi öröm az ürömben, hogy a Konstantinápolyból még időben kereket oldó értelmiségiek a hónuk alá csapták kedvenc könyveiket, és velük távoztak a békésebb Itáliába, ahol aztán a polgári viszonyok közt a kolostorokból kiszabadult antik kultúra elindította a reneszánszként ismert kulturális erjedést. A név szerint ismert mintegy 2 ezer görög szerző közül így is csak alig 250-nek maradtak fenn legalább töredékesen a művei.
De honnan tudni egyáltalán arról, hogy más drámák és művek is létezhettek? Például onnan - mondta el a HVG-nek Kovács Péter ókortörténész -, hogy egy buzgó konstantinápolyi főpap, az ortodox egyház által szentté is avatott Phótiosz pátriárka a 9. században afféle olvasónaplót vezetett a számára akkor még elérhető antik olvasmányairól. Nem csupán az olvasottak tartalmát vetette papírra, hanem a több száz alkotó (igaz, időnként nem túl pontos) életrajzát és műveik listáját is. Innen is tudhatni, hogy Euripidész vagy Szophoklész több mint száz drámát írt, jóllehet alig tucatnyi maradt fenn belőlük. Jó néhány ókori mű viszont azért tűnt el, mert a szigorú középkori keresztény egyházi cenzorok a sikamlósabb témájú műveket egyszerűen nem másolták tovább. Erre a sorsra jutott például a 2300 évvel ezelőtt élt, ma szinte ismeretlen Héróndász tréfás párbeszéde, amelyben egy asszony kitartóan érdeklődik a legjobb műpéniszek gyártója felől. Nem is tudnánk róla, ha a múlt században nem bukkant volna föl egy jól konzerválódott papiruszon.
A 18. század közepétől ugyanis egyre-másra kerültek elő papiruszok. Legelőbb is 1752-ben, amikor a dél-itáliai Herculaneumból, a Pompejit és környékét befedő vulkáni hamuréteg alól egy 1800 töredékből álló komplett könyvtár került elő - írja Németh György ókortörténész, a Debreceni Egyetem professzora egy 1998-as papirológiai tanulmányában. De a kutya sem ismerné a mai egyiptomi kisváros, El-Bahnasa ókori elődjét, a Kairótól mintegy 160 kilométerre délre fekvő Oxürhünkhoszt, ha lakói 1500-2000 éve nem hajigálták volna szemétdombra a feleslegesnek ítélt irataikat, az évszázadok során összesen mintegy 400 ezernyi papiruszt. Csakhogy a homok megóvta az egyébként évtizedek alatt bekövetkező rothadástól az egyiptomi papiruszsás szárából préselt, általában 30-40 centiméter széles és több méter hosszú tekercseket, amelyeket aztán a 19. század végétől kezdve a brit Bernard Grenfell és Arthur Hunt kezdett módszeresen kiásni. Igaz, gyakran kiolvashatatlan, mi áll rajtuk. A széttöredezett darabkákat ugyanis borzasztó nehéz pontosan egymás mellé illeszteni, s még ha sikerül is, a többnyire koromból, más anyagokból és vízből kikevert tinta már annyira megkopott, hogy csak néhány betűt lehet kisilabizálni. Ezen változtathat a felfokozott remények szerint a multispektrális képalkotás (lásd Sort sor alá tapogatva című írásunkat), és az új metódus bevetése nyomán éledt fel a remény, hogy az eddig olvasatlan tekercsekről ismeretlen művek kerülhetnek elő.
A nagy várakozásoknak azért nincs túl sok alapjuk, mivel azokból az oxürhünkhoszi papiruszokokból, amelyek egybefüggően fennmaradtak, a legtöbbet már évtizedekkel korábban publikálták. Igaz, az elmúlt években beindított új vizsgálódás első zsengéjeként - mondta el a HVG-nek Bolonyai Gábor, az ELTE görög tanszékének vezetője - a tudósok majdnem 20 százalékkal több információt szedtek ki a herculaneumi tekercsekből.
Az összes oxürhünkhoszi leletből előkerülésük óta 68 kötetnyit publikáltak, ám ez csak alig 5 ezer papirusz a becslések szerint 400 ezerből. Ugyanígy nagyrészt feldolgozatlan a második legnagyobb gyűjtemény, a bécsi Hofburgban őrzött, különféle forrásokból származó, 180 ezres kollekció is, de a magyarországi papiruszokat sem publikálták még: a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő 43 darabból talán 2007-re sikerül hármat megjelentetni. Ezek többségét még 1907-ben találták egy magyarok vezette ásatás során az Oxürhünkhosztól északra fekvő Gamhud település görög-római temetőjében, szarkofágokban: kartonázsnak (a múmia testét fedő színes, festett stukkós vászonnak) használták őket, és egyelőre csak feltételezik, hogy gazdasági iratokat aggattak a holttestekre.
Az eddig publikált oxürhünkhoszi leletek között is többségben vannak a gazdasági dokumentumok és szerződések. Nagy szerencse viszont, hogy mivel a papirusz viszonylag drága volt - egy-egy friss tekercsért egy munkás többnapi bérét is ki kellett fizetni -, később felhasználták írófelületnek az irodalmi és történeti műveket tartalmazó tekercsek hátoldalát is (jellemző példa erre, hogy néhány éve, a kairói gyűjtemény fotózásakor derült ki: egy korábban már publikált papirusz túloldalán fontos történettudományi sorok lapultak, ám az iratot korábban feldolgozó szakembernek eszébe sem jutott megfordítani a dokumentumot). Így őrződött meg öt drámarészlet Menandrosztól, a két és fél évezreddel ezelőtti szerzőtől, akinek korábban csak a nevét ismerték. Az irodalomtörténészeket azért is hozta lázba például Az embergyűlölő című színjátéka, mivel ez tekinthető a római Terentius forrásának, akinek viszont Moliere is olvasgatta a munkáit, tehát végeredményben Menandrosz inspirálta a francia drámaírót a Mizantróp megírására. De hogy más véletlent is említsünk: az ókorban a fontosabb családi vagy gazdasági irattekercseket agyagkorsóba állítva tárolták, és gyakran egy értéktelennek vélt papirusszal óvták őket a levegőtől. Efféle zárókupakokon maradt fenn a Kr. e. 7. században élt leszboszi költőnő, Szapphó számos költeménytöredéke.
Az újból vallatóra fogott oxürhünkhoszi tekercsek feltehetőleg már csak azért sem nyújtanak igazán jelentős újat, mert - mint Németh György valószínűsíti - az ókori vidéki város szemétdombjára sokszor hibásan, esetleg pusztán iskolai ujjgyakorlatként lemásolt vallási vagy irodalmi szövegek kerültek. És még az is lehűtheti a túlzott reményeket, hogy a leggazdagabb papiruszlelőhelyen, Egyiptomban további leletben már nemigen reménykedhetnek a kutatók, mivel az asszuáni gát 1971-es átadása óta jelentősen megemelkedett a talajvíz szintje a Nílus mentén, így legfeljebb a magasabban fekvő településeken maradhattak épen a földben pihenő papiruszok.
IZSÁK NORBERT
