HVG

Bő egy hét múlva kiderül, mekkora politikai stratéga Tony Blair. Az EU soros elnöki tisztét betöltő brit miniszterelnök személyes karizmáját is latba vetve próbálta megnyerni a balti és a visegrádi új tagállamok vezetőinek támogatását az európai integráció 2007-2013 közti költségvetésének brit ihletésű tervezetéhez. Blair sejthette, hogy a legszegényebb tagállamoktól is áldozatokat követelő javaslata zsákszámra kapja majd a kritikát, a hivatalos dokumentum hétfő esti kibocsátását követően pedig már a régi tagországok és az európai intézmények politikusai sem takarékoskodtak az olykor hisztérikus nyilatkozatokkal. Mégsem zárható ki, hogy a végsőnek szánt összecsapásnál, a december 15-16-ai brüsszeli csúcstalálkozón az ellenirányú támadások végül is kioltják egymást, s a kompromisszum előnyeit minden résztvevő belátja.

Amióta, a nyolcvanas években az EU bevezette a hosszú távú keretköltségvetések rendszerét, az igazán vérre menő pénzügyi tagállamközi küzdelmek csak hétévente ismétlődnek, akkor viszont nincs kímélet. Nem lehetett kétséges, hogy amikor már 25 tagállam tolong a küzdőtéren, egy fikarcnyival sem lesz barátságosabb a csata. Ezúttal azonban furcsán felborult a menetrend: 2002 októberében ugyanis Jacques Chirac és Gerhard Schröder sajátosan ravasz húzással elébe vágott a most felforrósodó büdzsévitának. Mint emlékezetes, a francia elnök és az akkori német kancellár a jó három évvel ezelőtti brüsszeli csúcstalálkozó előestéjén egy luxushotelbe félrevonulva megállapodott, hogy ellenállnak a lefaragási szándékoknak, s a 2007-2013 közötti uniós büdzsé agrárkiadásait a 2006-os szinten tartósítják. Kész "javaslatukat" másnap terjesztették a megszólalni is alig bíró Tony Blair elé.

London sosem csinált titkot belőle, hogy keményen harcol a közös költségvetés korábban kétharmadára, ma már csak közel felére rúgó - s a francia gazdák számára különösen előnyös - mezőgazdasági támogatások radikális lefaragásáért. Chiracék jól sejtették, hogy miután Blair e próbálkozásával 1999-ben kudarcot vallott, a következő keretvita idején ismét napirendre veszi az ügyet. 2002 októberében, mindössze két hónappal a tíz új tagállammal folyó csatlakozási tárgyalások tervezett lezárása előtt azonban a brit miniszterelnöknek nem sok választása volt: ha akkor "ráborítja az asztalt" a német-francia párosra, nem kevesebbet kockáztat, mint hogy a bővítés bajnokának minősülő Nagy-Britannia a bővítés megakadályozójává válik.

A költségvetési tervezésnek 2004 elején nekirugaszkodó Európai Bizottság nem tehetett mást, mint adottságnak tekintve a 15-ök 2002. októberi döntését, megnövelni javasolta a tortát: míg az 1999-2006-os büdzsék az tagállamok összesített nemzeti jövedelme (GNI) 1 százaléka körül járnak, a 2007-2013 közötti időszakra az EB az összjövedelem 1,24 százalékát, vagyis 1025 milliárd eurót tervezett be. A végösszeg felemelése révén a Chiracék által abszolút összegben befagyasztott agrárkiadások relatív mértéke értelemszerűen - a kiadások bő egyharmadára - zsugorodott. A büdzsében ugyanakkor több hely jutott más, fontos kiadásoknak, például az új tagállamok felzárkóztatási támogatásaira, illetve a kutatás-fejlesztést, a bel- és igazságügyi együttműködést és az unió világpolitikai szerepének alátámasztását szolgálni hivatott ráfordításokra.

Prodi szlogenje - miszerint "nem lehet több Európát építeni kevesebb pénzből" - szinte már kimondása előtt süket fülekre talált az EU legnagyobb befizető tagállamainál. Már az elképzelés hírére, 2003. december végén közös nyilatkozatot bocsátott ki Ausztria, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Hollandia és Svédország, leszögezve, hogy - bővítés ide vagy oda - az új hétéves "perspektíva" nem lehet több, mint az összes nemzeti jövedelem 1 százaléka, s ettől azóta sem tágítanak.

Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, akire az idei első félév soros elnökeként az első kormányközi alku levezénylése hárult, már ebbe a gúzsba kötve táncolt. Juncker az uniós GNI 1,06 százalékára, hét év alatt összesen 871 milliárd euróra rúgó költségvetést terjesztett a 25-ök elé, mindenekelőtt enyhítve a legpanaszosabb nettó befizetők - Németország, Hollandia, Svédország - terhein. A megfaragott büdzséből a Prodi-javaslat 336 milliárd eurós előirányzatával szemben csak 310 milliárd euró jutott volna az unió elmaradottabb régióinak felzárkóztatására az úgynevezett kohéziós és strukturális alapokból, aminek bő felét vitték volna el az új tagállamok. Ám Nagy-Britanniának - és ez okozta a legfőbb skandalumot - meg kellett volna elégednie évi 5,5 milliárd eurós visszatérítéssel, ami a jelenlegi, évi 5 milliárdnál nagyobb ugyan, de a bővítés és a számítási automatizmus miatt a következő periódusban évi 7,7 milliárdra duzzadó követelésénél kisebb.

A brit visszatérítés hivatkozási alapját az uniós büdzsé hagyományos szerkezete adja: a költségvetés négyötödét ez idág agrár- és felzárkóztatási támogatásokra fordították. A visszatérítés és a büdzsé reformja azonban visszatérő konfliktusforrás a Csatorna két partján. Londoni érvelés szerint a visszatérítés eltörlésével - a büdzsészerkezet változatlansága esetén - egy főre számítva Nagy-Britannia az EU legnagyobb nettó befizetőjévé ugrana, a visszatérítés teljes fennmaradása esetén viszont az egyik legszerényebb hozzájárulás jutna rá, ami viszont Párizsban elfogadhatatlan.

Blair rugalmasságát ez ügyben rendkívüli módon akadályozza, hogy az erősen euroszkeptikus brit belpolitikai színtéren a visszatérítés minden pennyjének megőrzését afféle szent tehénként kezelik, a legcsekélyebb engedményt "a mi pénzünkön hízó francia parasztok" felé tett "árulásként" értelmezik, s a visszatérítés bármiféle megrövidítését szorosan a közösségi agrártámogatások visszaszorításához kötik. Némely kommentátorok szerint a britek és a franciák még ma is vívják az ötszáz évvel ezelőtt látszólag befejezett százéves háborút, csak éppen már az EU keretein belül, a közösségi költségvetés szerkezete és közvetve az európai integráció jövőbeni fejlődése fölötti befolyásért, immár az új tagállamok között keresve a segédcsapatokat.

Az utóbbit illetően Blairnek mindeddig nem volt szerencséje: bár a britek - Franciaországgal ellentétben - a bővítés napjától megnyitották munkaerőpiacukat az új tagállamok polgárai előtt, a gesztusért cserébe nem kapta meg az utóbbiaktól remélt támogatást a közös mezőgazdasági politika további átalakításához. Így történt ez idén júniusban is, amikor Chirac elnök kerek perec kijelentette, hallani sem akar a 2002. októberi agrármegállapodás megváltoztatásáról egészen 2014-ig, az új tagállamok pedig mélyen hallgattak. Emiatt London megvétózta a költségvetési megállapodást, s a nyári csúcstalálkozó azzal a karikatúraszerű utójátékkal ért véget, hogy a tíz új tagállam jelképesen felajánlotta, az egyezség kedvéért hajlandó lemondani felzárkóztatási támogatásai egy részéről. Azt persze nem tudni, hogy a különös s akkor mindenki által elfogadhatatlannak ítélt ajánlattal előrukkoló tízek konkrétan mennyire gondoltak, de az elhintett gondolati mag kicsírázott az uniós elnökséget a második félévben átvett Londonban.

Az Európai Bizottság (EB) elnöke, José Manuel Barroso által hétfő este csípőből elutasított, elfogadhatatlannak és irreálisnak minősített brit elnökségi javaslat lényege, hogy a hétéves büdzsé luxemburgi változatához képest a kiadásokat újabb 24,7 milliárd euróval, azaz 2,8 százalékkal lefaragná. Így a főösszeg 846,7 milliárd euróra csökkenne, ami az EU összesített GNI-jének az 1,03 százaléka. Az új tagállamoknak szánt felzárkóztatási források mintegy 8 százalékkal, azaz 14 milliárd euróval mérséklődnének, míg a régi tagállamok - köztük Franciaország - 7 milliárd euróval kevesebbet fordíthatnának vidékfejlesztésre. A legkésőbb 2008-ban csatlakozó Bulgária és Románia számára elkülönített pénzekből 2 milliárdot csippentenének le, továbbá 1 milliárd és 740 millió eurót spórolnának az igazgatási költségeken, illetve a belső politikák (bel- és igazságügy, egészségügy, ifjúságpolitika, kultúra és média) finanszírozásán.

Mivel a kiadások 45 százalékát kitevő mezőgazdasági szubvenciók 2013-ig kőbe vannak vésve, komoly megtakarítást nyilván csak a strukturális és kohéziós alapoknál lehetett elérni. Márpedig valahonnan elő kellett bányászni a pénzt a közös kasszához gazdasági erejéhez és népességéhez képest is méltánytalanul nagy mértékben hozzájáruló két nettó befizető, Hollandia és Svédország terheinek az enyhítéséhez. Júniusban ugyanis a britek mögött felsorakozva mindkét tagállam megvétózta a pénzügyi megállapodást. Kevésbé mélyre kellene a zsebükbe nyúlniuk a németeknek is, de az osztrákokra sem lenne hátrányosabb az új konstrukció. Ugyanakkor a britek belemennének, hogy összesen 8 milliárd euróval megrövidüljön a visszatérítés. Sajtóértekezletén Jack Straw brit pénzügyminiszter hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia Franciaországhoz és Olaszországhoz hasonló arányban hajlandó részt vállalni a közösségi politikák finanszírozásában.

A brit elnökségnek nem csak az új tagállamokat kell meggyőznie. Úgy tűnik például, hogy az új javaslat nem szereli le a júniusban szintén nemmel szavazó Spanyolország és Finnország ellenkezését. Az előbbi a kohéziós pénzek túl gyors elapadásától tart, míg a finnek számára a vidékfejlesztési alapok szűkülése lehet politikailag elviselhetetlen érvágás.

Kulcsfontosságú lehet Franciaország pozíciója, ami az első hivatalos reakciókból ítélve nem túl kedvező. Párizsban az okozhatja a legnagyobb fejfájást, hogy a brit tárgyalási keret felülvizsgálati klauzulát is tartalmaz. Eszerint az EB 2008-ban javaslatot dolgozna ki a költségvetés reformjára, beleértve az unió közös agrárpolitikáját (CAP) és a brit visszatérítést. Mi több, ennek hatásai már a 2007-2013-as pénzügyi tervben is érvényesülnének. Ezzel a záradékkal Blair egyrészt nyilván nyomatékot kívánt adni az EU modernizálását szorgalmazó retorikájának, másfelől alighanem azt reméli, hogy a 2007-es franciaországi elnökválasztás, azaz Jacques Chirac államfő távozása nyomán rugalmasabbá válhat Párizs politikája a CAP leépítésével kapcsolatban. Ha a mielőbbi költségvetési reform gondolatához az új tagállamok is felsorakoznak, akkor a brit Európa-stratégia látványosan beigazolódik.

KOCSIS GYÖRGYI, VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL