,,A fürdőbe nem szabad beszállni a vendégek emberséges köszöntése nélkül. Kerülje mindenki a vitatkozásokat, különösen a hit tárgyában. (...) Senki fegyvert nem hordhat, sem nem használhat" - olvasható egy 18. századi magyarországi fürdő szabályzatában. E szigorú etikett a nyilvános fürdőkben - ahova a városi lakosság tisztálkodni és felüdülni járhatott - teljesen hétköznapi volt Magyarországon akkor, amikor Nyugat-Európában ilyenfajta fürdőket nemigen lehetett találni. Bizonyság rá, hogy a 17. század végén az Angol Orvosi Társaság megbízásából a mai Szlovákia területén található Stubnyafürdőn járt Edward Brown angol orvos emlékirataiban igen elcsodálkozott azon, hogy a turóci fennsíkon hét fürdőt is talált. Hogy a 17-18. században Magyarország-szerte kedvelt volt a közfürdő létesítménye, ez körülbelül a másfél évszázaddal korábban, a török uralom alatt kialakult szokás továbbélésének is volt köszönhető. Az Oszmán Birodalom magyarországi hatalmasságai ugyanis a nagyobb településeken építtettek legalább egy szerényebb kivitelű fürdőt; Sudár Balázs, a korszakkal foglalkozó történész - a HVG kérdésére - 80-85-ra taksálta számukat. Ezek a létesítmények, miközben megfelelnek a vallás tisztálkodási előírásainak, relaxációs örömöket is nyújtottak a látogatóknak. Ilyen, megkülönböztetett helyszín volt a bő forrású budai hévizeket kihasználó Császár, Király, Rác fürdő mellett az 1500-as évek közepén - egyébiránt egy már létező fürdő romjaira - épült Rudas fürdő is. A 2005. december elejére felújított Rudasban - amit a törökök jesil direkli ilidzsaszinak, vagyis zöld oszlopos fürdőnek neveztek - hajdan több órán, akár fél napon át is eltartott a rituális tisztálkodás. A fürdőlátogatók az egészséget és szépséget hirdető Allah nevében forró gőzben izzasztották, majd szolgákkal ledörzsöltették egész testüket, hogy aztán hideg és meleg vizes medencékben tovább feszesítsék bőrüket. A férfiaknál ezután a borotválás, a nőknél pedig, a hajkorona kivételével, a teljes szőrtelenítés következett. Mindezt azért, mert a próféta a lelki megtisztulás előfeltételéül a testi tisztálkodást rendelte el - olvasható a História 1987-es évfolyamában Hegyi Klára Tisztálkodás és fürdőélet a törököknél című cikkében. Noha az 1660-1664 között Magyarországot bebarangoló török utazó, Evlia cselebi útinaplójában felemlíti, hogy a szintén a törökök által alapított Rác fürdő medencéjében látta fürödni a budai őslakó polgárokat, akik köténnyel takarták el szemérmüket. A törökfürdő élvezeteiben elvileg mindazok részesülhettek, akik megfizették a fél, másutt 1 akcsés belépődíjat (a török katonák napi zsoldjának egyötödét). A fürdőt a férfiak és nők, illetve a törökök és magyarok nemigen használták egyszerre.

A 150 esztendős török hódoltság után a gőzfürdőket - amelyek egyáltalán nem illeszkedtek be a magyar tisztálkodási szokásokba - lassan-lassan iskolákká, kádárműhelyekké, uram bocsá' templomokká alakították át, de maguk a medencés részlegek egyre többször jelentettek újfajta szórakozást a magyaroknak. Olyannyira, hogy az 1830-as évek reformer nemzedéke a korszerűsített és némiképp töröktelenített Császár fürdőben hányta-vetette meg az ország dolgait - olvasható Antalffy Gyula 1982-ben megjelent Reformkori magyar városrajzok című könyvében.

A magyarok őstestápolási szokásaiba azonban Bíborbanszületett Konstantin császár 950 körül írott ceremóniáskönyve enged inkább bepillantást. E szerint a bizánci uralkodó szívesen merítkezett meg a magyar "csergében" (azaz: bőrkádban). Csorgónak pedig azokat a rangosak nemezsátraikban mosdásra használt, alul kilyuggatott bőrtömlőket hívták, melyek alá állva a harcosok letusolhatták magukról az út porát. A honfoglalók viszont már a fürdőszoba ősében, jól szigetelt sátorban tisztálkodtak. Ezek igen hasonlatosak lehettek a finn szaunákhoz - feltételezi Régi magyar fürdővilág című, 2004-es könyvében Csiffáry Gabriella.

"A tisztaság fogalma persze koronként változott. A középkorban, egészen a 18. századig, csupán a látható kosztól való megszabadulás és a rendezett külcsín volt a módi" - mondta a HVG kérdésre Juhász Katalin néprajzkutató, jelezve az egyes társadalmi rétegek szokásai közötti jelentős különbségeket is. A parasztság például, követve az európai trendet, ősztől tavaszig egyáltalán nem fürdött, de máskor is inkább csak "száraz mosdást" mímeltek, vagyis a lehető legkevesebb vízzel oldották meg - a szakzsargon kissé eufémisztikus meghatározása szerint - a "látható részeknek" nevezett testfelületek lemosását.

A keresztény tradíció - ellentétben az oszmán felfogással - amúgy is a lélek, nem pedig a test esztétikáját dicsőítette. Jól példázza ezt IV. Béla király lányának, Szent Margitnak története. A 13. században íródott legendáriumában olvasható, hogy: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala." Az első nyilvános fürdőt mégis keresztes lovagok alapították 1180 körül Esztergomban. Az ezután gomba módra szaporodó - négy-öt személyestől egészen a félszáz főig terjedő nagyságú - nyilvános fürdőkben évszázadokig szinte minden úgy történt, ahogy azt a pedagógiát megreformáló, Sárospatakon iskolát teremtő Johannes Comenius A látható világ című, 1675-ben megjelent enciklopédiájában tanította: "A fürdőházban lemossuk a szennyeket, avagy vesztég-ülve a fördőkádban: avagy felülvén az verítékeztető padra, és megvakarjuk tajték-kővel (magunkat) (...) Lábainkat belétesszük a lábmosdó edénybe."

Arra azonban nincs megbízható adat, hogy az említett fürdőket a lakosság mely csoportjai használták. Mindenesetre a főnemesek között is akadtak, akik arisztokratikusan távol tartották maguktól a vizet. Bethlen Miklós erdélyi kancellár 1710-ben írta le: "Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. (...) Az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohase mostam. (...) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."

Az egész népességet érintő fordulat tisztálkodási ügyben a 19. században kezdődött el, s az elemi iskoláztatást kötelezővé tevő 1868-as népiskolai törvény már elsajátítandónak írt elő jó néhány higiéniai ismeretet. Néprajztudósok ennek tulajdonítják, hogy a falusi lakosság körében mindinkább terjedt a rendszeres mosdás szokása. A napon felmelegedett vízzel a férfiak sötétedéskor vályúból derékig csutakolták le magukat, utánuk a nők, szemérmesen, csak karjukat, arcukat, nyakukat öblítették le. Alaposabban viszont csak hetente egyszer, szombat este vagy vasárnap reggel, templombamenetelre készülve mosdott meg a család. Ekkor a mosóteknőben vagy dézsában először a gyerekek fürödtek meg szappannal, utánuk a nagyobb fiúk, majd a férfiak következtek, végül a lányok, asszonyok.

A két világháború közötti időszakban - nem kis részben a szépségiparában megerősödő Európa hatására - a tisztálkodás (pontosabban napi kétszeri mosdás és a heti egyszeri fürdés) a jobb körökben már-már kötelezettséggé vált. Hogy elmélet és gyakorlat között némi űr tátonghatott, igen pontosan jelzi az 1931-es Hyppolit, a lakáj című sikerfilm klasszikus párbeszéde, a korábban egy grófnál szolgált Hyppolit (Csortos Gyula) és a Kabos Gyula által megformált feltörekvő kispolgár, Schneider Mátyás között. "És mikorra parancsolja a fürdőt?" - kérdezi a frissen szolgálatba lépő lakáj. "Vasárnapra" - feleli meglepetését palástolva, de némi gondolkodás után Kabos. "Hány órára?" "Nyolcra". Az újabb, számára végképp értelmezhetetlen kérdésre - "És a hét többi napján?" - már csak zavarodottan hebeg.

SINDELYES DÓRA