"A homoszexualitás a heteroszexualitás segítője és természetes szövetségese." A meghökkentő kijelentést bizonyítani kívánó Simon Lehel filozófus eddig csak a szűkebb hazai tudományos közvélemény kedélyeit borzolta, ám nyár végén nemzetközi publicitást is kap majd a provokatív magyar elmélet. Az Anthropolis című kulturális antropológiai szakfolyóirat különszáma ugyanis akkor közli A genetika és a szociológia a homoszexualitás kutatásában: egy új, antropológiai típusú megközelítés című - Forgó Zsuzsanna társadalomkutatóval közösen jegyzett - tanulmányát. Ebben az önnön másságuk létjogosultságát is igazolni kívánó szerzők állítják, hogy a saját nemük iránt vonzódó és ezt a vágyat meg is élő emberek kifejezetten hasznos funkciót töltenek be a társadalomban.

Az elméletnek külön aktualitást ad a meleg büszkeség zászlaja alatt - e hétvégén Budapesten is - utcára vonuló, kamionplatókon parádézó hölgyek és urak mozgalma. Ennek kapcsán maguk az elméletalkotók is felhívják a figyelmet, hogy "a 20. század emancipációs polgárjogi mozgalmai egy többszörösen kirekesztett szubkultúra termékei, így a büszkeségnapi felvonulásokat afféle kamaszkori identitáskeresésként lehet értelmezni". A homoszexualitás társadalmi, biológiai és kulturális funkciójáról pedig az ilyen új keletű tömegdemonstrációkból (HVG, 2006. május 6.) aligha lehet mélyreható következtéseket levonni.

A társadalom- és természettudományos eredményekből, illetve - mint a magyar kutatók hangsúlyozzák - ezek "egyesítő szintéziséből" annál inkább. (Az efféle esszenciális teóriákat egyébként a társadalmi nemek - egyetemi szinten rendkívül felkapott - tudománya hozta divatba.) A legutóbbi évtizedek művészet- és kultúrtörténeti, genetikai, pszichológiai és viselkedésbiológiai kutatásaira hivatkozva Simon és Forgó azt állítják: a melegek a társadalom és a kultúra összetartó erői, nélkülük szociológiai értelemben nem beszélhetnénk társadalomról, sőt gondoskodó biológiai közösségekről sem. Provokatív elméletük kiindulópontja a szociobiológia tudományágát megalapító Edward O. Wilson harvardi biológiaprofesszor harminc évvel ezelőtti alapvetése. Eszerint a homoszexuálisok "a reprodukció hiánya miatt felszabaduló energiáikat az oldalági rokonok gondozására fordítják, mint például a tradicionális törzsi civilizációkban, így Haitin is".

A magyar kutatók szerint erre rímelt William Donald Hamilton brit evolúcióbiológus által ugyanebben az időben megalkotott rokonszelekciós szabály, amely szerint a heteroszexuális utódnemzés és -nevelés minőségét közvetett tényezők is befolyásolják: az emberpalánták gondozásában, nevelésében, vagyis biológiai értelemben a hasznos gének továbbvitelében nem csupán a szülők és a nagyszülők vesznek részt, hanem a társadalmi reprodukciós játszmából (valamiért) kimaradó oldalági rokonok is. Simon és Forgó szerint ez alkalmazható a homoszexualitásra, s így az ebben az értelemben "meddő" meleg nagybácsik, leszbikus nagynénik - már ahol ezt, tabuk alatt, de tolerálják - a rokon istápolásával tulajdonképpen saját genetikai állományuk továbböröklődését segítik. A magyar elmélet erre rímelteti Andrea Camperio-Ciani olasz genetikus az ezredfordulón - több tízezer eseten - végzett kutatását is, miszerint a meleg gyermeket világra hozó anyák termékenyebbek, és több gyermeket is szülnek, mint a csak heteroszexuális utóddal rendelkezők. Vagyis - így Simon - a természet láthatóan pótolja azt, ami a reprodukcióból a meleg gének miatt kiesett. (A homoszexualitásra való hajlam genetikai hátterét, az Xq28-as génszakaszt Dean Hamer amerikai genetikus fedezte fel 1993-ban. Később - a kizárólag férfiakra fokuszáló, a leszbikusokat hanyagoló kutatásokból - az is kiderült, hogy bár ez a génszekvencia a melegek döntő többségében megtalálható, az ilyen genetikai állományú embereknek csak mintegy a fele válik meleggé.)

A homoszexualitás és a gondoskodás - a rokonszelekció révén még csupán feltételezett - kapcsolatára a magyar kutatók Debra Salais és Robert Fischer amerikai pszichológusok tíz évvel ezelőtti vizsgálatát hozzák fel bizonyítékul. Ez több ezer fős meleg populációt tesztelve jutott arra a következtetésre, hogy a homoszexuális férfiak empatikusabbak, mint hetero társaik, vagyis - így Simonék - alkalmasabbak az elfogadó-megértő nevelésre.

De még ennél is tovább mennek, mondván, az európai kultúrkört évezredek óta meghatározó, a hadviselésben, a tudományban és a művészetekben is megjelenő férfiszövetségeket szintén a homoszexualitás összetartó és alkotóereje hatotta át. Példaként az ókori hellén homoerotika társadalmi beágyazottságát (HVG, 2004. december 14.), a keresztes lovagokat, a tudós társaságokat vagy épp a náci rohamcsapat SA elitalakulatait említik. E gondolatmenetet szerintük az etnográfiai szakirodalom is alátámasztja, amely számos olyan esetet - például szigorúan patriarchális afrikai törzsi szokásokat - ismertet, amikor a szövetségkötéseket a törzsfők tradicionálisan elhálással pecsételték meg. A teóriát erősíti az újvilági meleg közösségek minden eddig vizsgált csoportnál erősebbnek talált kapcsolati hálója is.

Épp ellenkezőleg: a homoerotika inkább következménye, nem pedig forrása az említett, gyakran kényszer verbuválta közösségeknek - tamáskodnak az evolúciós pszichológia egyes hívei. Simon és Forgó ennek ellenére úgy vélik: az evolúció során a homoszexualitás a rokonszelekció gondoskodásából férfiszövetségekké, majd művészi önkifejezéssé szublimálódott, s válhatott alkotóerővé. A hazai és a nemzetközi humánetológia egyik nagyágyúja, Csányi Vilmos ugyanakkor a teória alaptézisét, a homoszexualitás evolúciós hasznát - és nem a meleg és leszbikus identitás létjogosultságát - kérdőjelezi meg. Szerinte nem igaz, hogy csak azok a tulajdonságok maradnak fenn, amelyek valamilyen előnnyel járnak. Elegendő, ha nem származik belőlük hátrány.

VAJNA TAMÁS