Az immunrendszer kivégzőosztagának, az úgynevezett falósejteknek egyik oszlopos tagja, a nyelvtörő nevű neutrofil granulocita vizsgálata vezette nyomra a Nature Immunology szakfolyóirat decemberi számában új eredményeivel jelentkező magyar-amerikai kutatócsoportot. Ez a fehérvérsejt, más társaival (például makrofágokkal) együtt, ha szenzoraival betolakodót észlel, a véráramból kilépve a szövetek közé vándorol, és az ott lefülelt kórokozót - nevéhez híven - bekebelezi és enzimei segítségével kisebb részekre darabolja, majd megemészti.

A véráram "terminátor" sejtjének kutatása azért is volt fontos a kutatóknak, mivel az annak a kevésbé feltárt mechanizmusú veleszületett immunvédekezésnek a része, amelyet vizsgáltak. Az emberi test - mint az régóta ismert - kétféle immunválaszt képes adni a fertőzésekre. Az egyikért a szerzett vagy adaptív immunrendszer a felelős, amelynek működését molekuláris szinten megmagyarázni csak a 20. század második felétől tudták ugyan (az egyes részfolyamatok leírása több ízben is orvosi Nobel-díjat ért), ám annak jótékony hatásait tapasztalati szinten a védőoltásokkal már több mint két évszázada ki tudják váltani. A másikról, a veleszületett immunrendszerről a kutatók jóval kevesebbet tudnak, annak ellenére, hogy Ilja Mecsnyikov orosz mikrobiológus részletesen leírta a már említett falósejteket és azok működését (amiért 1908-ban őt is orvosi Nobel-díjjal jutalmazták). Az örökletes rendszert működtető mechanizmusok részletes megértéséhez ugyanis csak az utóbbi néhány évtizedben feltárni kezdett emberi génállomány megismerésén keresztül vezet az út.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a két rendszer működése szorosan összefügg: számos sejtszintű és molekuláris folyamatban beindítják, segítik és ellenőrzik egymás ténykedését - foglalta össze az eddigi ismereteket a Magyar Tudomány című folyóiratban két éve Erdei Anna immunológus. Ezen túl azonban inkább a kétfajta immunválasz eltérései ismertek. Például hogy a veleszületett immunrendszer azonnal reagál minden fertőzésre, és sejtjeit - mint a magyar és amerikai tudósok által most vizsgált neutrofil granulocitát is - a behatolók ellen küldi, míg az adaptív védekezés molekulái akkor lépnek működésbe, ha az első vonalbeli védekezés nem jár sikerrel.

De az is már feltárt különbség, hogy míg a vírusok ellen általában az adaptív immunrendszer küzd eredményesebben, a baktériumok elleni védekezésben a veleszületett immunrendszer eszköztára nagyon hatékony. Ennek magyarázata, hogy az öröklött rendszer jelfogói azokat a molekuláris mintázatokat ismerik fel, amelyek évmilliók óta változatlanok a baktériumok, gombák felszínén. Másrészt az adaptív mechanizmus működése során - ellentétben a veleszületett immunválasszal - úgynevezett memóriasejtek képződnek, melyek az adott kórokozó újabb támadásakor átfogóbb és gyorsabb védekezést tesznek lehetővé.

Az eddig említettek nyomán válik érthetővé a minapi bejelentés jelentősége. A neutrofil granulociták - kémcsőben, mikroszkóp alatt zajló - vizsgálata közben éppen a kétfajta immunválasz eddig nem ismert hasonlóságára derítettek ugyanis fényt. Az eddigi - tudományos berkekben egyeduralkodó - elképzelésekkel szemben most világossá vált, hogy a veleszületett immunrendszert alkotó fehérvérsejtek dominóelvű, több molekula sorozatos kölcsönhatásán alapuló beindítása egy olyan fehérjerészlettől függ, amely a szerzett immunrendszer jelátvitelében is kulcsfontosságú szerepet játszik - magyarázta a HVG-nek Mócsai Attila, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének adjunktusa, a Nature Immunology cikkét jegyző kutatócsoport vezetője. Az már évtizedek óta ismert, hogy az adaptív immunrendszer jelfogói akkor továbbítják sikeresen a kórokozóról megszerzett információt, ha rendelkeznek ezzel a - szakzsargonban ITAM-nak nevezett - fehérjerésszel, a kutatók azonban úgy gondolták, ennek csak a szerzett immunrendszeren belül van jelentősége. Annál meglepőbb a mostani felfedezés, hogy a veleszületett immunrendszer aktiválódása sok esetben ugyanezen a proteindarabkán múlik.

A laikusokat első hallásra feltehetően hidegen hagyó tudományos szenzációnak hosszabb távon komoly gyakorlati jelentősége lehet. Ezek a következtetések ugyanis kulcsfontosságú szerepet játszhatnak az olyan, úgynevezett autoimmun betegségek mainál hatékonyabb kezelésében, amelyek során a gyulladásos folyamatok, valamely hibás védelmi reakció folytán, kórosan fennmaradnak. Ezek esetében a normális immunválasz alatt az immunsejtek helyszínre érkezését meggyorsító - s ezért létfontosságú - gyulladások állandósulásán túl az elvileg a védekezést szolgáló sejtek a szervezet saját szöveteit kezdik el pusztítani. Ahogy például az ízületi megbetegedések legsúlyosabb s egyben az autoimmun kórok egyik leggyakoribb - rheumatoid arthritisként emlegetett - formájában, amikor a falósejtek (neutrofil granulociták és makrofágok egyaránt) a szervezet saját porc-, majd a betegség végső stádiumában csontszöveteit támadják meg és pusztítják el. Ez a fájdalmon túl maradandó mozgáskárosodást is okozhat. Miközben a végzetes folyamat beindításáért az adaptív, a szövetkárosodásért a veleszületett immunrendszer a felelős. A kétféle immunreakcióban egyaránt szerepet játszó ITAM-függő mechanizmusok gátlása egy sikeres jövőbeni terápia kulcsa lehet.

De az immunrendszer jelátviteli, vagyis aktivációs folyamatainak jobb megértése - jósolja Mócsai Attila - nemcsak ennek az emberek körülbelül 1 százalékát megbetegítő betegségnek a terápiáját könnyítheti meg. Ugyancsak a "bűnös" fehérjeszakasz közreműködésével jön létre az asztma, és hasonló elv alapján alakulnak ki a népbetegségnek számító pollenallergiás tünetek is. Mindez azt jelenti, hogy a nem túl távoli jövőben elindulhat azoknak az ominózus proteindarabkát gátló szereknek a kifejlesztése, melyek a - sokszor megkérdőjelezhető hatékonyságú - tüneti kezelésen túl talán lehetővé teszik a gyógyítás új irányait.

BALÁZS ZSUZSANNA