Ihletszerzés céljából, különféle módokon sütötte-főzte meg magának barátnője testrészeit egy mexikói költő, José Luis Calva - borzolta a minap a médiafogyasztók kedélyeit egy bulvárhír. A horrorba illő eset nem is annyira egyedi, mint sokan gondolják: csak az utóbbi néhány hónapban osztrákok és oroszok is terítékre kerültek, és az idén készült el az a mozifilm, amelyet az emberi táplálékellátmányát pár éve az interneten toborzó német informatikus mérnökről forgattak. Bár a kannibalizmus legújabb kori megnyilvánulásait általában elmekórtani esetként írják le, a történelemben újra és újra felbukkanó jelenséget a szakértők hol a tartós éhínségre, hol valamiféle kultuszra vezetik vissza. Etológusok szerint mindennek megértését az állatvilágban kell kezdeni.

"Az állatoknál a kannibalizmus a populáció méretszabályozásának egyik lehetséges módja" - magyarázza Kubinyi Enikő, az ELTE etológia tanszékének tudományos munkatársa. A kiváltó ok többnyire a szűkös táplálékforrás: a faj- és csoporttársak azért fogyasztják el a kevésbé életképeseket, hogy a többieknek nagyobb esélyük legyen a túlélésre. A Távol-Keleten honos pandáknál, ahol rendszeres az ikerellés, az anya a méhlepénnyel együtt többnyire megeszi a testvérek közül a gyöngébbnek látszót, mivel csak egy utód felnevelése szavatolt. De közhelyként emlegeti a szakirodalom a vadon élő hím oroszlánoknál gyakori kölyökgyilkosságot. Trónbitorlást követően az új hímek ezen a módon érik el, hogy frissen szerzett nőstényeik ne az előző uruktól származó kölykökre fecséreljék energiáikat, hanem ivadékaik elpusztulásával újra ivarzó állapotba kerüljenek. A megölt kölyköket olykor fel is falják, de elpusztításuknak nem ez az elsődleges oka.

Az erőforrás-optimalizáció egyik sajátos formája az állatvilágban a szexuális aktus közbeni kannibalizmus, például egyes sáska- és pókfajok hím és nőstény egyedei között. Az egyik, elfogadottabb magyarázat szerint a táplálékszegény viszonyok között "lép életbe" az a genetikai parancs, miszerint az ivadékok világra hozásához szükséges többletenergiát a megtermékenyítésen túlesett apa bekebelezésével kell előteremtenie a nősténynek. Nem véletlen, hogy több pókfaj hímje is "élelmiszer-bőségkosárral" igyekszik lebeszélni partnerét erről az általa nem kívánt utójátékról. A másik - mások mellett Trine Bilde dán biológus nevéhez fűződő - teória szerint ez a kannibalizmus neveltetés kérdése is. Az Európában is honos csodáspókok szélsőséges táplálékviszonyok között felnőtt fiatal nőstényei olyan agresszívekké válnak, hogy a közeledő hímeknek esélyük sincs az életben maradásra, bármilyen ajándékot hozzanak is. Még az is előfordulhat, hogy a nőstény az összes potenciális partnerét felfalja a nász előtt - derül ki Bilde kutatásaiból. Kubinyi szerint azonban általánosságban leszögezhető, hogy az állatvilágban a kannibalizmus a szűkös erőforrásokért folytatott verseny miatt alakult ki. Az embervilágban erre legújabb kori példák az 1932-1933-as ukrajnai éhínség, a holodomor során előfordult tömeges esetek vagy az 1972 októberében az Andokban repülőszerencsétlenséget szenvedett, több hónapot a hegy és a hó fogságában sínylődő uruguayi rögbicsapat "önfelfalása".

Az ihletét szó szerint a kedveséből merítő mexikói poéta tettének értékeléséhez egyébként szintén az állatvilágban előforduló abnormalitások vihetnek közelebb. A világhírű csimpánzkutató Jane Goodall-lal együtt dolgozó David Bygott brit etológus két, az 1970-es évek elején Afrikában általa megfigyelt kannibálhistóriáról is beszámolt, amelyekben nem a táplálékhiány játszotta a fő szerepet. Az egyikben két fiatal, "gyermektelen" nőstény majomközösségük tíz újszülöttjéből egymás után ötöt ragadott el, majd - vélhetően féltékenységi rohamukban - megölték és megették őket. A kannibalizmusnak teherbe esésük és szülésük vetett véget. A másik esetben egy, a közösségből korábban kiüldözött nőstény rabolt el és evett meg egy 18 hónapos csimpánzbébit a kiközösítésében aktív anyjától. De a szabályt erősítő kivételek közé tartozhat a fogságban élő farkasok példája, amelyek a túlzsúfoltság következtében megölik a hierarchia legvégén lévő társukat, és bár hozzálátnak, általában nem fogyasztják el teljesen "létszámon felüli" fajtársukat.

Az emberi kannibalizmus azonban sokkal összetettebb probléma. Többek szerint a rituális emberevés egyidős a Homo sapiensszel. Ennek lényege, hogy valamely emberi testrész elfogyasztása, akár szimbolikus formában, az elhunyt testi-szellemi erejének átvételét jelenti - tudható meg Rátai János történésznek A kannibalizmus kultúrtörténete című, megjelenés előtt álló kötetéből. Nem kérdés már, hogy az azték emberáldozatok is a kannibalizmus rituális formái voltak. De e tárgykörbe sorolandó a pápua új-guineai faro törzs körében egészen a múlt század második feléig dívó halotti rituálé, amelynek során a közösség tagjai - mintegy tovább éltetve rokonukat - ettek az elhunytak szívéből és agyvelejéből. Az amerikai régész házaspár, Christopher és Jacqueline Turner 1990-es évekbeli kutatásai kapcsán felparázsló tudományos diskurzus során viszont manapság már arra keresik a választ: rendszeresen fogyasztottak-e egymásból az ősemberek, és léteztek-e a kannibalizmust évszázadokon át toleráló népcsoportok.

Az iszlám-zsidó-keresztény-hindu kultúrkör kannibalizmustabuját talán szintén a természettudományok magyarázzák. A tiltás oka az lehetett, hogy a fajtárs elfogyasztásával annak betegségei is átadódhatnak - így Kubinyi. Más szóval: az emberevés tilalma végső soron éppen úgy egészségvédelmi indíttatású lehet, mint a mohamedán és zsidó sertéstabu. (A közel-keleti klímán a sertés emberre is veszélyes kórokozói, például az orsóféreg, nagyságrendekkel fertőzőbbek, mint a mérsékelt égövben.) Ezt támasztja alá az említett faro törzs körében pusztító kuru nevű - a szivacsos agysorvadásra, vagyis a kergemarhakórra hajazó - rejtélyes betegség is, amely egy csapásra megszűnt, miután a törzsbeliek felhagytak a halottevés szokásával.

VAJNA TAMÁS