Gyanús az az állam, amelyben mindenki gyanús. E szavakkal indokolta alkotmánybírósági beadványát a német szabaddemokraták (FDP) egyik nagy öregje, Burkhard Hirsch. A volt parlamenti alelnök az ellen emelte fel a szavát, hogy a telefonos és internetes kapcsolatok adatainak raktározásával gyakorlatilag Németország összes lakóját (hiszen nagyon kevesen vannak, akik nem telefonálnak és nem interneteznek) válogatás nélkül, előzetes gyanú híján is ellenőrizhetik január elseje óta. Az FDP egy-egy korábbi igazságügyi, illetve belügyminisztere is csatlakozott a beadványhoz. Még nagyobb feltűnést keltett egy másik irat, amelyet a német történelem legnagyobb alkotmánybírósági panaszának tartanak, lévén hogy - egy civil szervezet, az Adatraktározás Munkacsoport szervezésében - mintegy 30 ezer meghatalmazója, köztük ismert ellenzéki politikusok nevében nyújtotta be a távközlési kutakodás ellen egy berlini ügyvéd.
A Horst Köhler államfő által december 26-án aláírt törvény annak az EU-irányelvnek tesz eleget, amely a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harc jegyében javasolja a telefonálás és az internetezés ellenőrzését. A beszélgetések lehallgatásáról, a világhálós barangolás közben felkeresett oldalak vagy az e-mailek tartalmának fürkészéséről nincs szó, pusztán annak regisztrálásáról, hogy ki mikor kivel beszélt, kinek küldött elektronikus levelet, illetve mikor, honnan internetezett. Beletartozik a nyilvántartásba az is, hogy honnan kezdeményezték a mobilhívásokat (ez annak alapján lőhető be, hogy a telefon melyik bázisállomásnál csatlakozott a hálózatra), sőt a nem fogadott hívások is visszakereshetőek. Az alkotmánybírósághoz fordulók komoly hivatkozási alapja a német taláros testület egy gyakran idézett ítélete, amely (egy 1983-ra tervezett népszámlálás kapcsán) megtiltotta, hogy az állam alapos ok nélkül, korlátlanul személyes adatokat tároljon polgárairól.
Számlázási okokból a szolgáltatók persze eddig is elég sok információt rögzítettek, de a törvény több adatra vonatkozik, és féléves (ez az EU által megszabott alsó határ) raktározást ír elő. A rendőrség csak bírósági végzéssel kutakodhat, de a jogvédők ezt nem tartják komoly akadálynak. Már csak azért sem, mert - miközben az uniós irányelv súlyos bűncselekményekről beszél - a német jogszabály akkor is hozzáférhetővé teszi az adatokat, ha közelebbről meg nem határozott, de távközlési úton elkövetett vétségről van szó, márpedig számtalan kisebb bűnben is szerepet játszik a telefon vagy az internet.
A titkosszolgálatok önmegtartóztatásában még kevésbé bíznak a civilek. Cáfolják az adatgyűjtők gyakran hangoztatott érvét is, miszerint a majdnem kétszáz halálos áldozatot követelő 2004-es madridi merénylet tetteseit mobilhívásaik alapján leplezték le. Az adatvédők úgy vélik, ez éppen arra bizonyíték, hogy a szigorítás előtti nyilvántartás is elegendő volt a felderítéshez. Nem pusztán német civilek kiáltanak bíró után: a luxembourgi Európai Bíróság előtt van Írország és Szlovákia beadványa, hogy nyilvánítsák semmissé az EU-irányelvet.
Az Adatraktározás Munkacsoportnak addig is van néhány tippje az állami adatkészletezés kijátszására. A legegyszerűbb, hagyományos módszer, ha valaki nyilvános fülkéből intézi kényes telefonjait. Szintén sötétben tapogatóznak a hatóságok az előre fizetett - még jobb, ha gyakran cserélt - mobiltelefon-kártyákhoz tartozó adatokkal, legalábbis, ha a kártyákat olyan országokban szerezték be (Magyarország például nem tartozik ezek közé), ahol nem kell igazolnia magát az ilyen előfizetőnek.
Az anonim internetezést elősegítő szolgáltatók a német törvény 2009-től érvényes internetszabályai szerint a céljuknak homlokegyenest ellentmondó vallomásra kényszerülnek: meg kell adniuk, honnan csatlakoztak ügyfeleik a világhálóra. A bujkálós szolgáltatás igénybe vevőinek fontos csoportját azok adják, akik hírleveleket, internetes naplókat tesznek közzé Kínából, Burmából és sok más országból, ahol büntetés fenyegeti a politikailag aktív bloggereket. Nekik - csakúgy, mint a titkaikat féltő németeknek - jó tudniuk, hogy a német vagy akár az EU-szabályozás természetesen nem vonatkozik a más országokban működő internetanonimizáló szerverekre. Hasonlóképpen használhatóak a remailer néven ismert szolgáltatók, amelyek e-maileket továbbítanak úgy, hogy az eredeti feladó ne legyen felismerhető. Technikailag egyelőre bajos ellenőrizni a népszerű Skype-ot és a többi internetalapú telefonszolgáltatót is.
Németországban - ahol a mindenkire kiterjedő megfigyelés hallatán jogvédők és sajtókommentárok minduntalan a rossz emlékű NDK-titkosszolgálatot, a Stasit emlegetik - a sajtószabadság és az orvosi titoktartás elleni támadásként is bírálják az új törvényt, már csak azért is, mert ugyanez a jogszabály foglalkozik a telefonlehallgatásokkal is. E titkos fülelést - az adatraktározáshoz hasonlóan - pusztán akkor tiltja a törvény, ha védőügyvédek, papok és parlamenti képviselők ellen irányul, egyéb ügyvédek, valamint orvosok és újságírók esetében nem. Az oknyomozók így attól tartanak, hogy informátoraik megijednek. Mások abban is személyes titkok kiszivárgásának lehetőségét látják, hogy visszakereshető, ki mikor telefonált, e-mailezett például lelki tanácsadóval, prostituálttal, rákkórházzal vagy mondjuk az anonim alkoholisták társaságával.
