A menekülésben felborított székek, asztalok, a lehullott törmelék, a lerántott abroszok, amelyeken végigfolyt a zöld spenót és a kiömlött vér, a véres arccal támolygó emberek, a földön heverő hörgő, jajgató sebesültek láttára szédülés fogott el - emlékezett vissza harminc év távlatából Rassay Károly arra, hogy mit érzett, amikor 1922. április 4-én este az Erzsébetvárosi Kör dísztermébe lépett. Pár perccel korábban érkezett a Dohány utca 76. alatti kapuba, éppen egy időben a neki szánt pokolgép robbanásával, amely nyolc embert megölt, további hatvanat pedig megsebesített.

Nem okozott meglepetést, hogy a szélsőjobbosok merényletet kíséreltek meg az akkor 36 éves Rassay és néhány társa ellen: politikai szembenállásuknak akkor már többéves története volt. A felkészült ügyvéd - aki 1915-től miniszteri titkár volt az Igazságügyi Minisztériumban, és ott dolgozott az általa túl radikálisnak tartott 1918-1919-es forradalmi változások idején is - 1919 őszén a megalakuló konzervatív Keresztény Nemzeti Egység Pártjának (KNEP) meghatározó alakja, majd novemberben a Huszár Károly vezette kormány igazságügyi államtitkára lett. Ebben a minőségében került szembe az önbíráskodó, a kommunistának minősítetteket kínzó és gyilkoló, továbbá zsaroló és fosztogató önkéntes tiszti különítményekkel. A közrend helyreállítását a többi kormánytag is fontosnak tartotta, de Rassay idézett, 1952 körül írt és mindmáig kiadatlan Politikai visszaemlékezései szerint tehetetlenek voltak, mert Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg fővezére nemhogy visszafogta volna az atrocitásokat, de éppenséggel arra kívánta azokat felhasználni, hogy államfővé választatásához kellő félelmet keltsenek az esetleges szembeszegülőkben. Ennek nyomán jelentette ki Huszár Károly - Rassay füle hallatára - 1920 februárjában a kormányzójelölés idején vonakodó KNEP-es párthíveinek: "Vagy Horthy Miklós lesz Magyarország kormányzója, vagy [a fővezér katonái] szétzavarják a nemzetgyűlést." Így amikor a minisztériumban Rassay vezetésével kidolgozták a törvénytervezetet a leendő államfő jogköréről, azt viszonylag szűkre szabták, megfosztva őt a nemzetgyűlés feloszlatásának, a hadüzenetnek és az általános amnesztia elrendelésének korábbi királyi jogától. Más kérdés, hogy Horthy megválasztása után, de még eskütétele előtt kicsikarta a pártok ígéretét hatáskörének bővítésére.

Ezt követően a Huszár-kormány lemondott, Rassay pedig képviselőként politizált tovább, előbb a KNEP színeiben, majd 1921 februárjától saját pártjában, melyet több névvariáció után 1935-től Polgári Szabadság Pártnak hívtak. Programját ő is kereszténynek és nemzetinek mondta, de - mint L. Nagy Zsuzsa az Egy politikus polgár portréja című, 2006-os (a hvg.hu által megjelenésekor ismertetett) életrajzban megjegyzi - a hívő katolikus Rassaynál "ezek az elemek éppen ellenkező tartalmúak" voltak, mint a kormánypártiaknál. A hagyományos európai humanizmus és tolerancia híveként, aprócska képviselőcsoportja élén a földreform megvalósítása mellett a nyugati parlamentáris demokrácia meghonosítását, a szabadságjogok széles körű biztosítását szorgalmazta.

Már 1920-tól többször élesen kikelt megannyi gyilkosság, "zsidóverés", kávéházdúlás ellen, amelyek a - Horthy által még megválasztása előtt támogatásáról biztosított - szélsőjobbos Ébredő Magyarok Egyesületéhez (ÉME) kötődtek, és melyek után rendre pusztán annyi történt, hogy (a korabeli pesti viccel szólva) "a tettesek a rendőrség nyomába eredtek". Az 1921-ben kormányra került Bethlen Istvántól is hiába kérte az ÉME betiltását, mivel a következő évi választások során a kormány az újraébresztetteknek szánta az ellenzék gyűléseit szétverő, jelöltjeit megfélemlítő segédcsapatok szerepét. Az ÉME viszont annál inkább reagált Rassay szavaira: 1922. február 16-án utcai falragaszokon akasztófával fenyegették meg őt és néhány társát, két hónap múlva pedig robbant az erzsébetvárosi bomba. Rassay csak annak köszönhette megmenekülését, hogy egy képviselői helyre ácsingózó okvetetlenkedő feltartotta.

Ám nem véletlenül mondták a rossz nyelvek, hogy amikor a "felháborodott" kormányférfiak "felelőtlen elemeket" emlegetnek egy merénylet kapcsán, valójában "felelősségre vonhatatlanra" gondolnak: a tettest ezúttal sem lelték. (Egy év múlva, a francia követség előtti újabb robbantás után megtalálták, ám erre egy külföldi államkölcsön elnyerése miatt volt szükség, ráadásul egy 1947-es vizsgálat szerint a lefülelt csak bűnbak volt.)

Rassay, mint az az általa 1923-ban alapított Esti Kurir című lapból is nyomon követhető, következetesen képviselte elveit a következő években-évtizedekben is. Nem tartotta vissza sem az, hogy lakására is pokolgépet küldtek (ami csütörtököt mondott), sem az, hogy választások idején a helyi hatóságok feloszlatták a gyűléseit, "elveszítették az ajánlószelvényeit". Az 1930-as évek végére viszont sokat változtak a körülmények. A korábban gyűlölt ellenfelek, Bethlen, illetve alkalmanként még Horthy is Rassay szövetségesei lettek az egyre inkább jobbra tolódó kormányokkal szemben.

Ez történt akkor is, amikor Rassay tette lehetővé, hogy a kormányzó a németek haragját elkerülve szabaduljon meg utóbbiak kedvencétől, Imrédy Béla miniszterelnöktől. A liberális tekintély az Imrédy által 1938 karácsonyán beterjesztett - a zsidóságot elsősorban faji alapon meghatározó, lehetőségeit végletesen korlátozó - második zsidótörvény vitájában érvek sokaságával tiltakozott, ám miután látta, hogy ez lepereg a kormányfőről, más módot keresett megállítására.

A konzervatívok egy része sem szívelte Imrédyt, diktatórikus törekvései és túlzott németbarátsága miatt. Felmerült, hogy a miniszterelnököt a maga ásta verembe kéne lökni: zsidó felmenőket bizonyítani rá. A több helyen letétbe helyezett kompromittáló dokumentumokkal való zsarolás, a "viszontbiztosítás" bevett gyakorlat volt az akkori közéletben - Rassayt már 1920-ban megpróbálták párttársai rávenni, hogy hasonló módszerrel mondassák le Huszár Károlyt, ám ő ezt akkor visszautasította. Most viszont Rassay maga állt az akció élére. Megbízottaival beszereztette Csehországból az Imrédy egykor ott élt dédanyjának zsidó származását bizonyító okiratokat, amelyeket eljuttatott Horthyhoz. A kormányzó fogadta Rassayt, és - utóbbi 1945-ös emlékei szerint - "egy felszabadult ember áradozásával köszönte meg az országnak és a neki tett" szolgálatokat, megígérve, hogy a papírok meglobogtatásával haladéktalanul lemondatja Imrédyt. Ez meg is történt, Rassay mégsem lehetett maradéktalanul elégedett: az utód Teleki Pál a németektől távolodott ugyan, de a zsidótörvény-javaslatot nagy többséggel keresztülhajtotta a parlamenten, a kormányzó pedig latolgatás nélkül kihirdette azt. Bár Rassay cikkeiben felszólította a zsidóságot, hogy továbbra is "követelje jogait", a keresztényeket pedig harcos szolidaritásra hívta fel, eredményt nem ért el.

A liberális politikust a megszálló németek azonnal letartóztatták, és 1944 márciusában a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Rátkai Károly, aki több évtizedig volt munkatársa az Esti Kurirnál, és "rideg, diktatórikus hajlamú (...) hangos és kemény" embernek ismerte meg, a lágerben meglepve látta, hogy "az utolsó falat kenyerét odaadja" a rászorulóknak. A korábban korpulens politikus 59 évesen, csontig soványodva került haza. A szovjet megszállás alatt már nem látta értelmét a politizálásnak, de e passzivitása és korábbi érdemei ellenére 1951-ben feleségével együtt kitelepítették Füzesgyarmatra. Budapestre a kitelepítés 1953-as megszűnte után sem térhetett vissza: Pécelen halt meg 1958 augusztusában. Azóta köztereken semmilyen formában nem emlékeztek meg róla.

LŐRINC LÁSZLÓ