A határviták békés lezárását kívánják szolgálni a brit Durham Egyetem tudósai, akik a napokban a különböző területi igényeket számba vevő, minden korábbinál részletesebb térképet tettek közzé az Északi-sarkvidékről. Az elmúlt egy évben - vagyis amióta egy orosz expedíció titánból készült zászlót helyezett el az Északi-sark alatt, a tengerfenéken - számos ellentmondó híradás látott napvilágot a területi igényekről, amelyek akár katonai konfliktust is kirobbanthatnának. A déli kontinens, az Antarktisz területen kívüli státusáról 1959-ben Washingtonban határozatlan idejű nemzetközi egyezmény köttetett. E szerint kutatóállomást bármely állam szabadon létesíthet, de területet nem foglalhat, katonai támaszpontot nem hozhat létre, fegyvert nem tesztelhet és ásványkincseket sem bányászhat a fehér kontinensen. Az Arktisz viszont - amelynek nagy része nem is szárazföld, hanem a tengeren úszó óriási jégtömeg, viszont kisebb-nagyobb katonai hatalmak közvetlen közelében fekszik - majdhogynem szabad préda: csupán az ENSZ égisze alatt 1982-ben született tengerjogi egyezmény paragrafusai vonatkoznak rá. E szerint a 12 tengeri mérföldes sávban húzódó úgynevezett parti tengeren túl további 188 tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld = 1,852 kilométer) kizárólagos gazdasági övezet tartozik a parti államokhoz, amelyeknek ott exkluzív joguk van az altalaj természeti kincseinek kiaknázására és a halászatra.

A területi viták egy része arra vezethető vissza, hogy az egymáshoz közeli parti államok ily módon megrajzolt tengeri zónái több helyütt egymásba nyúlnak. A határvonalról az államok ilyenkor általában úgy egyeznek meg, hogy az a két parttól mért egyenlő távolságban húzódjon. Az elhatárolásnál a legparányibb, legjelentéktelenebb sziget tulajdonlása is stratégiai jelentőségű. Ma már csak humoreszkekben szerepel, de 2005-ig komoly konfliktusforrásnak látszott például a dán-kanadai vetélkedés a csöppnyi Hans-sziget körül, amelyre a két állam felváltva tűzködte ki nemzeti lobogóját. (A lakatlan szigetnek azóta Radio Free Hans Island néven fiktív rádiója is van, amelynek internetes változata a minap világgá röpítette: az államocska bojkottálja a pekingi olimpiát.)

Komolyabb konfliktusforrás a tengerjogi egyezmények egy homályos kitétele. E szerint az államok "kiaknázási jogai" a 200 tengeri mérföldes övezeten túl is fennállnak a tenger által borított, de a szárazföldhöz csatlakozó területre, az úgynevezett kontinentális talapzatra. Az eredetileg geológiai fogalom nemzetközi jogi definíciója máig homályos: egy 1958-as egyezmény szerint "a kontinentális talapzat a tengerfenéknek és az altalajnak a szárazföld mellett elterülő, de a parti tengeren kívül eső része, éspedig addig terjedően, ameddig a felette lévő tenger mélysége a 200 métert meg nem haladja, illetve azon túl is addig a mélységig, amely a természeti kincsek kiaknázását lehetővé teszi".

E szabályokra hivatkozva az Egyesült Államok, Dánia és Kanada az általában végső korlátként elfogadott 350 tengeri mérföldes határon túl is igényeket jelenthet be - állítják a brit térkép geológus szerzői -, amelyek részben ütköznek a már bejelentett orosz követelésekkel. Moszkva ugyanis - ezt volt hivatva talaj- és vízminták alapján bizonyítani az említett zászlóverő misszió - azt állítja, hogy a sarkponton átvezető Lomonoszov- és Mengyelejev-hátság a szibériai kontinentális talapzat része, így Oroszországot illeti a Kola-félsziget és a Csukcs-tenger közti 1,2 millió négyzetkilométeres terület (HVG, 2007. december 22.). Ám a brit kutatók térképéről az is kiderül: Norvégia és Oroszország, valamint az Egyesült Államok és Kanada közt a 350 tengeri mérföldes vonalon belül is ütköznek a bejelentett igények.

Az eddigi disputák közül több elintéződött már. A főként az észak-európai államok és Kanada részvételével megszületett egyezmények megerősíteni látszanak azt a nemzetközi kapcsolatokban szinte axiómaként kezelt feltételezést, hogy demokráciák sosem háborúznak egymással. Továbbra is fenyegetőnek tűnik ugyanakkor Vlagyimir Samanovnak, az orosz hadsereg kiképzésért felelős tábornokának júniusi bejelentése, hogy hadserege jól képzett alakulatokat készített fel egy esetleges északi-sarkvidéki összecsapásra.

Az Arktisz jelentősége egyre nő, ahogyan a jégtakaró olvadása nyomán elérhetővé válnak ásványkincstartalékai, és új hajózási útvonalak nyílnak meg. Tavaly nyáron jégmentessé vált az északnyugati átjáró, amely a közeljövőben új kereskedelmi útvonallá válhat, és rajta keresztül olajat, illetve a kitermeléséhez szükséges eszközöket lehet majd szállítani. Az új útvonalat - amely az USA szerint nemzetközi vízi út - Kanada saját beltengerének akarja elismertetni.

Az amerikai belügyminisztérium tudományos ügynöksége, a U. S. Geological Survey (USGS) múlt hónapban közzétett, négy év alatt elkészült felmérése szerint az Arktisz nagyjából 47 ezermilliárd köbméter földgázt és 90 milliárd hordó olajat rejt. Előbbi a becsült, még felfedezésre váró világkészletek 13, utóbbi a 30 százalékát jelenti. A jelentés az érintett országokban az elmúlt évtizedekben megjelent kutatási eredményeken, illetve friss feltárások adatain alapul. Az északi sarkkörön túl már több mint négyszáz olaj- és gázmezőt azonosítottak. A geológusok azonban óva intenek a túlzott lelkesedéstől, mint mondják, nem egy új Szaúd-Arábia felfedezéséről van szó, hiszen a kitermelés rendkívül költséges. Ám a készletek apadásával a jövőben mégis gazdaságossá válhat.

"Az északi sarkkörön túli gázkészletek jelentős része Oroszországhoz tartozó vizek alatt található, a Kara-tenger, illetve a Barents-teknővölgy déli részén" - mondta a Wall Street Journalnak Donald Lee Gautier, a USGS kutatója, aki szerint ez a jövőben tovább erősíti az orosz dominanciát a világ földgázpiacán. A világ legnagyobb exportőre - amely egyúttal a legjelentősebb készletekkel is rendelkezik a glóbuszon - várhatóan még sokáig nem kezd tenger alatti feltárásokba, hiszen szárazföldi területén is vannak kiaknázatlan gázmezők. Ráadásul Moszkva legfeljebb kisebbségi tulajdonosként látja szívesen a tőkeerős nyugati befektetőket.

Alaszka és Kanada északi partjainál viszont már gyülekeznek a nemzetközi cégek. A brit-holland Royal Dutch Shell az idén 2 milliárd dollárért szerzett koncessziót a Csukcs-tenger Alaszkához tartozó részén, az amerikai Exxon Mobil és a kanadai Imperial Oil tavaly közel 600 millió dollárt ajánlott fel Ottawának, hogy fúrásokat kezdhessen a Beaufort-tengeren, a brit BP Plc. pedig másfél milliárdot készül fizetni az Alaszkától északra fekvő Liberty olajmező feltárásáért.

De nem csak a világcégeknek kell kapkodniuk. Ha egy állam a 200 tengeri mérföldes sávján kívül eső területre is igényt tart, azt hivatalosan be kell jelentenie a Jamaicában székelő Nemzetközi Tengerfenék-hatóságnak, méghozzá az 1982-es egyezmény adott országbeli életbelépését követő tíz éven belül. Az államok különböző időpontokban csatlakoztak az egyezményhez, így Oroszország és Norvégia legkésőbb 2009 májusáig, Kanada 2013-ig, Dánia 2014-ig adhatja be igényét. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az Egyesült Államok mindmáig nem ratifikálta a tengerjogi egyezményt.

SCHWEITZER ANDRÁS