Egy csur, egy pu - mondta a kisgyerek diadalmasan a bilin" - így kezdődik a Neurótikus spekulációk című fogalmazvány, amelyet 1935 elején fogalmazott meg az önanalízissel (is) gyógyulni - költői értelmezésben: felnőtté válni - akaró József Attila. A kisebb részben a szekréciós, vagyis anyagcserezavarokkal, legfőképp azonban a férfi és a nő szexuális viszonyával foglalkozó "neurotikus" fejtegetéssor "természetes és optimális helye az 1991-es Miért fáj ma is? Az ismeretlen József Attila című kötetben lett volna" - jegyzi meg a Mozgó Világ című folyóirat októberi számában először megjelenő szöveg közreadója, az említett kötet társszerkesztője, Tverdota György irodalomtörténész. Hiszen a költőnek ez a feljegyzése is azon "pszichoanalitikus vallomások" közé tartozik, amelyeket 1934 és 1936 között vetett papírra, akkor, amikor egymást váltva Rapaport Samu, Gyömrői Edit és Bak Róbert analitikusok kezelték. A szóban forgó írások műfajilag igen vegyesek, van köztük álomleírás, színdarabtöredék, orvosnak címzett levél és egy utólag címmel ellátott 160 oldalas füzet, a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben. Közös viszont bennük a versekből teljes mértékben hiányzó, a rajongó laikusokat megdöbbentő túlburjánzó obszcén szóhasználat.

Noha az 1980-as évek második felétől folyamatosan rajzolódott ki egy addig ismeretlen (pontosabban: hozzáférhetetlen) József Attila-portré, aligha véletlen, hogy a most publikált, "jelentékeny szakmai hozadékkal" kecsegtető, a korábbiakhoz hasonlóan "felelősségteljes elolvasást" igénylő négyoldalnyi elmélkedés kézirata a hasonló írásoknál tovább lappangott. Őrzője ugyanis az egykori állampártnak a magyar kulturális életet mederben tartó központi bizottsági titkára, Aczél György volt, aki József Attilában "a kommunista forradalom ügyéhez minden sérelme ellenére ragaszkodó költőt" akarta láttatni (HVG, 2005. április 9.). Ezért aztán a szenvedélyes kéziratgyűjtőként is ismert politikus, aki a gépiratot a több József Attila-verset is ihlető "szeretni gyáva" analitikustól, Gyömrői Edittől kapta (lásd A hagyaték című írásunkat), élete végéig titkolta annak létezését. Ezért nem kerülhetett be a Tverdota által "optimális helyként" említett, többéves huzavona után 1991-ben megjelent forrásközlő tanulmánygyűjteménybe.

A Miért fáj ma is? kötetnek egyébként már az előkészületei is szokatlanul nagy vihart kavartak. Szakemberek és laikusok hosszan vitatkoztak azon, hogy az évtizedeken át rejtegetett iratok az életmű szerves részei, vagy csupán orvosi dokumentumok. Annak ellenére, hogy a tiltott gyümölcsök iránt felfokozott érdeklődést tanúsítók az 1980-as évek második felében lassan már tudomást szerezhettek "az ismeretlen József Attiláról". A Radnóti Színpadon például az 1987. áprilisi bemutatótól kezdődően mindig zsúfolt ház előtt - külön fejhallgatón keresztül -, fülbegyónáshoz hasonlatos intimitással mondta el trágár kifejezésekben gazdag "szabad ötleteit" a Jordán Tamás alakította költő. "Pina, picsa, fasz, segg, baszni (...) - a lehető legtermészetesebb képpel el lehet mondani olyanok társaságában, akik nem tehetnek ellene semmit" - hangzottak el a szándékosan polgárpukkasztó fordulatok a hagyományosan prűd magyar közönség előtt. A Szabad ötletek szózuhataga után 1987 végén a Kortárs című folyóiratban jelent meg a Sárgahajuak szövetsége kezdetű, ugyancsak felzaklató analitikus írás. A közreadó Szőke György irodalomtörténész és pszichiáter ezt és a többi analitikus iratot a József Attila-életmű szempontjából nélkülözhetetlennek ítélte, mivelhogy "alkotás-lélektani sajátosságok" sora derül ki belőlük. A nyilvános szakmai felhördülést azonban az váltotta ki, hogy Tverdota és irodalmár társa, Horváth Iván 1988 márciusában a Magyar Nemzetben bejelentette: egy vaskos kötetben, "értő, értelmező" kommentárokkal hamarosan mindenki számára hozzáférhetővé válnak az addig ismeretlen költőt megmutató szövegek.

Az e vállalkozás elleni felzúdulás élére - némi meglepetést keltve - a szókimondásával korábban számos vihart keltő Popper Péter pszichológus állt. Előbb tévényilatkozatban bélyegezte "etikátlannak" a tervezett közlést, majd - egyes értelmezések szerint: feljelentő - levélben fordult az Akadémia pszichológiai bizottságához, hogy akadályozza meg "a pszichoterápiás titoktartás szempontjából minősíthetetlen indiszkréciót". Levelét Popper az érintett szerkesztőknek is eljuttatta, amit többfordulós egyezkedés követett, s 1988 szeptemberében végül egyfajta informális döntéshozatalra gyűltek össze a lélektan képviselői a zsúfolásig telt Kossuth Klubban.

"Vitánk változatlan: hozzátartozik-e József Attila (vagy bárki) megértéséhez ezeknek az iratoknak a közzététele" - tette fel az alapkérdést Popper, amire a felszólalók többsége nemmel válaszolt. "Betegek titkai nem adhatók ki sem életükben, sem haláluk után!" - szögezte le például a toleranciájáról nevezetes, nagy tekintélyű analitikus, Vikár György, akinek engedékenysége ez alkalommal csak odáig terjedt, hogy a fennmaradt - vagy ahogy egy másik felszólaló fogalmazott: a József Attila által a nachtkasztliba dugott - iratokba legfeljebb a kutatók tekinthessenek be. A másik megkérdőjelezhetetlen szaktekintély, az 1960-as évek végén a pszichoanalitikus terápiát és képzést Vikárral együtt újraindító Nemes Lívia viszont inkább a publikálásra hajlott. Kiselőadással felérő hozzászólásában arra az "alapvető ambivalenciára" hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy aki csak tudomást szerzett József Attila titokzatos irományairól, el akarta olvasni, majd a "szörnyűségesen gyönyörű" szövegeket megismerve másokat már eltanácsolt volna tőlük. A vita során még Popper is megengedőbbé vált: "Be kell látnom, hogy az irodalomtörténészek szempontjai mások, mint a pszichológusoké."

Az elvi vita azonban részben álvita volt. A szövegek visszatartása ugyanis már csak azért is megvalósíthatatlan volt, mert József Attila legnevezetesebb önanalizáló írása - amint azt Zsák Judit irodalomtörténész egy közeljövőben megjelenő kötetben részletesen dokumentálja - akkorra már legalább hat, igaz, másolási hibákkal, félreolvasásokkal teli kinyomtatott változatban terjedt magyarul, franciául és olaszul. Zsák kiadástörténeti dolgozata nemcsak a hét évtizedes rejtegetés állomásait és szövevényes okait elemzi részletesen, hanem azt is egyértelműsíti, hogy az első hamisító valójában József Attila értő barátja és elemzője, Németh Andor volt. Ő a naplóként emlegetett Szabad ötletekből már 1938-ban olyan szemelvénygyűjteményt állított össze, amelyből nem lehetett következtetni a szöveg valóságos tartalmára. Ugyancsak Zsáktól tudható, hogy a szigorú felügyelet alatt tartott szöveg alighanem 1971-ben szabadult ki rövid időre a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói páncélszekrényéből. A közgyűjteményeket szorgalmasan gyarapító Vezér Erzsébet irodalomtörténész ugyanis egyik nyugati "beszerző" útján Londonból nemcsak hosszú interjút hozott József Attila analitikusától, Gyömrőitől, hanem a költőtől származó verskéziratokat, analitikus álomleírásokat és leveleket is. Cserébe legépeltethette az 1955 óta a múzeumban őrzött Szabad ötleteket. A példányok egyike Gyömrőihez, egy másolat Aczélhoz, egy pedig az eredeti kézirat mellé került, míg a negyediknek nyoma veszett. Mindmáig kiderítetlen, hogy melyikből készültek az újabb és újabb másolatok.

A Szabad ötletek kiszabadulásának történetét a Miért fáj ma is? kötet szerkesztői is a közlés érvéül hozták fel. A kiadvány valóban egy addig ismeretlen József Attila arcélét rajzolta meg, s a reveláció erejével hatott. Annak ellenére is, hogy a megjelenést követően Domokos Mátyás irodalmár tőle szokatlanul éles kisesszében utasította el a "lelki sztriptízt", azzal vádolva a közreadókat, hogy tettükkel a "halhatatlanság alapvető emberi jogaitól" fosztották meg a magyar irodalom klasszikusát. Az összeállítás másik kritikusa, Beney Zsuzsa költő, esszéista az "avatatlan" utókori olvasó "felületes stigmáitól" tartva egyenesen "feleslegesnek" nyilvánította azt az összeállítást, amelyre későbbi József-Attila-tanulmányaiban ő is hivatkozni kényszerült.

A Neurótikus spekulációk mostani közlése - mint azt Tverdota a HVG-nek hangsúlyozta - csak az első lépés. Az aprólékos filológiai elemzés egyebek mellett közelebb vihet annak megválaszolásához, hogy a költő utolsó nyilvános szereplésekor - a békét és a szabad kereskedelmet jelmondatául választó Cobden Szövetség 1937. február 5-ei felolvasóestjén (ahol az utolsó fénykép készült a költőről) - miért s mivel botránkoztatta meg hallgatóságát. Németh Andor mindössze annyit árult el: barátja fejtegetésének középpontjában az állt, hogy a költő egy-egy versében "nemcsak gondolatait fejezi ki, hanem testi állapotát is, és hogy egyik szép versének tulajdonképpen az az alapja, hogy már régen ki kellett volna mennie klozetra".

MURÁNYI GÁBOR