HVG: Hónapok óta mást sem lehet hallani, mint hogy bajban vannak az önkormányzatok, forráshiányosak, sok település csődközeli állapotban van. Most, hogy beütött a pénzügyi világválság, mennyivel kerültek közelebb a csődhöz?

V. A.: Egy friss felmérés szerint a mintegy 2500 falu nem egész 10 százaléka effektív pénzügyi nehézségekkel küszködik, csődközeli helyzetben van. A kormányzat csak egyedi beavatkozásokkal képes működőképességüket fenntartani. Ezek persze nem óriási pénzek. Ez a kör abból a szempontból fontos, hogy az önkormányzat ezeken a településeken is el tudja-e látni a közszolgáltatásokat, tehát van-e fűtés az iskolában, vagy a kukásautó elviszi-e a szemetet.

HVG: Mennyire volt ésszerű, hogy a települések egy része az elmúlt években kötvénykibocsátással próbálta ellensúlyozni a forráshiányt?

V. A.: Most éppen azoknak a településeknek a gazdálkodásában nagyobb a kockázat, amelyek kötvényt bocsátottak ki, méghozzá többnyire svájci frankban. Ezzel 2007 eleje óta mintegy száz önkormányzat 200 milliárd forint szabad felhasználású pénzhez jutott. Ők különböző okok miatt az előremenekülést választották, és rövid távon, pontosan a krach beütéséig, úgy tűnt, elég jó üzletet kötöttek. Egyfelől sikerült függetleníteniük magukat a költségvetési támogatások megkövetelte kényszerektől, bizonyos értelemben még a pályázati rendszertől is, tehát ettől függetlenül tudnak beruházni. Másfelől ezeket a forrásokat bankbetétként vagy állampapírok vásárlásával kamatoztatják. Az önkormányzati betétek 2006-ban még csak 15 milliárd forintot fialtak, az idén már várhatóan 35 milliárdot. A bankokban szunnyadó önkormányzati pénztartalék ugyanakkor az egyik legnagyobb rizikó, mert ha ezt a GDP 0,8-1 százalékára rúgó summát hirtelen, rövid idő alatt elköltik, akkor az áhított, 3 százaléknál kisebb GDP-arányos deficithez rögvest 0,8-1 százalékponttal tudnak hozzájárulni. Márpedig ez egy választási évben nem elképzelhetetlen, miközben ellehetetlenítheti az egész államháztartás finanszírozhatóságát. A kötvénykibocsátók között a megyei önkormányzatok különösen kockázatosak, miután a pénzzel jellemzően a megvont központi forrásokat kompenzálják, vagyis működésre költik, nem pedig fejlesztéseket finanszíroznak belőle. Nem nagyon tudom elképzelni - miután helyi adók kivetésére nem jogosultak, és jelentős értékesíthető vagyonnal sem rendelkeznek már -, hogy a türelmi idő lejárta után miből fognak törleszteni. A megyei jogú városok, illetve a nagyobb városok esetében pedig az lesz a kérdés, hogy milyen beruházásokat valósítanak meg, az új létesítmények további költségvetési támogatást igényelnek-e, vagy netán a költségvetéshez hozzájáruló bevételeket generálnak majd.

HVG: De ezek a kockázatok megvoltak már a pénzügyi válság előtt is, nem?

V. A.: A pénzügyi válsággal új helyzetek állhatnak elő. Óvatosabb lesz a bankrendszer hitelezői magatartása. Ez két szempontból jelent problémát. Egyrészt az előbb említett apró önkormányzatok esetében nem csupán az állam, hanem a bankok úgynevezett rulírozó hitelei is segítették a felszínen maradást, tehát elvileg nem elképzelhetetlen, hogy a bankok hitelezői magatartásának a megváltozása megnehezíti a forrás-, illetve likviditáshiányos önkormányzatok helyzetét. A másik, előremenekülő kör számára pedig az árfolyamkockázatok eléggé brutálisak.

HVG: Előfordulhat, hogy önkormányzatok bedőljenek a kötvénykibocsátás miatt?

V. A.: Gyakorlatilag nincs ilyen veszély. Az önkormányzatok jogutód nélkül nem számolhatók föl, még a mai bizonytalan világban is jó ügyfeleknek számítanak. Ha egy település netán adósságrendezési eljárás közelébe kerül, az a bank számára sem feltétlenül rossz üzlet, hiszen át tudja csoportosítani, ütemezni ezeket a kihelyezéseket, amiből mindenképpen jövedelmet tud produkálni a maga és részvényesei számára. Az persze új helyzetet teremtene, és ez még pikánsabbá tenné az úgynevezett költségvetési plafonnal kapcsolatos elképzeléseket - amely plafon a jelenlegi tervek szerint csak a központi büdzsére vonatkozna -, ha az önkormányzatok számára is új eladósodottsági szabályokat vezetnének be, ami azért sok nagyvárost kellemetlenül érintene.

HVG: Az önkormányzati törvény már most is kimondja, hogy a helyhatóságok adott évi hitelfelvétele nem haladhatja meg a saját bevételük 70 százalékát. Ez nem elég korlát?

V. A.: Az a baja ennek a szabálynak - zárójelben megjegyzem, ez a paragrafus a Bokros-csomag eredményeképpen került be a kétharmados törvénybe -, hogy nem képes korlátozni bizonyos kötelezettségvállalásokat. Azoknak az önkormányzatoknak, amelyek kötvényt bocsátottak ki, mellette garanciát vállaltak saját közművállalatuk hiteleire, harmadrészt meg olyan hosszú lejáratú szerződéseket kötöttek a magánszféra együttműködésével megvalósuló úgynevezett ppp-beruházásokra, amelyek lényegében halasztott hitelnek tekinthetők, mondjuk, úgy öt év múlva azzal kell szembesülniük, hogy teljesen beszűkült a pénzügyi mozgásterük. Pedig akkor, amikor a döntéseket egyenként meghozták, formálisan jogszerűen jártak el. Minden rosszban keresni kell azonban a jót. Talán ez a válságsorozat, ami Magyarországot is drasztikusan érinti, ráébreszti a politikát, hogy a tűzoltás mellett érdemes lenne újragondolni az önkormányzati rendszer felépítését és szabályozását, így például a hitelfelvétel kérdését is.

HVG: Néhány önkormányzat - például Hódmezővásárhelyé vagy Kaposváré - gyakorlatilag azonnal reagált a pénzügyi krízisre, saját válságkezelő programot indított be. Előbbinél például megtiltották az újabb kötelezettségvállalásokat, utóbbinál pedig bérlakásépítésről döntöttek. Indokoltak-e ezek a helyi megszorító, illetve beruházásélénkítő csomagok?

V. A.: Ahány eset, annyiféle helyzet. Hódmezővásárhely a kötelezettségvállalásai alapján - az én ismereteim szerint - a legveszélyeztetettebb önkormányzatok között van. Tehát valószínűleg nem véletlen, hogy egy ilyen típusú megszorítás következik. Ami Kaposvárt illeti, a globális versenyben nem egyszerűen nemzetek, hanem egyre inkább telephelyek versenyeznek egymással, márpedig a tőkevonzó képesség megteremtésében a helyi közszolgáltatásokat nyújtó kormányzati szintnek is komoly szerepe van. A Mercedes-sztori is azt mutatja, hogy a kormányzati, gazdaságdiplomáciai és helyi önkormányzati szintű együttmunkálkodásból ki tudnak jönni olyan beruházások, amelyek az ország javát szolgálják, és persze a térség, adott esetben Kecskemét és környéke számára is előnyt jelentenek. De ahhoz, hogy pontosan meg lehessen mondani, mely önkormányzatnak milyen fejlesztési programra van szüksége, a jelenleginél jóval nagyobb transzparenciára volna szükség. A mindenkori kormányzatok vakrepülést végeznek az önkormányzatokat illetően. Az állam például éveken át olyan helyi egészségügyi kapacitások kiépítésére adott céltámogatást, amelyek finanszírozhatatlannak bizonyultak, és félő, hogy az uniós források egy részéből is olyan beruházások valósulnak meg, amelyek fenntarthatatlanok. Megbízható és releváns információk tömege hiányzik. Néhány kollégámmal, akikkel már 10-15 éve elemezzük az önkormányzatok gazdálkodását, most egy mutatószámon dolgozunk, az úgynevezett Szemere-indexen, amely képes lesz mérni az önkormányzatoknak a helyi versenyképességre gyakorolt hatását.

HVG: Milyen rejtett aknákat jelenthet az információhiány?

V. A.: Mondok egy példát. Az ivóvíz-szolgáltatás és a szennyvízelvezetés kötelező önkormányzati feladat. Jól tudjuk, annak idején, amikor az önkormányzati rendszer létrejött, hogyan aprózódott el a közműhálózat, és maradt el ennek a vagyontömegnek a karbantartása. Most hatalmas uniós pénzek állnak rendelkezésre, hogy a szükséges fejlesztéseket elvégezzük, miközben nem ismerjük a meglévő víziközművek fizikai állapotát, nem tudjuk, hol milyen felújításokra van szükség. Hasonlóképpen nincs megfelelő nyilvántartás az önkormányzatok ingatlanállományának állapotáról, vagyonáról, a tulajdonukban lévő gazdasági társaságokról és a kötelezettségállományukról. Ilyen értelemben az önkormányzati rendszer időzített bombákat rejthet. Azt hiszem, van ok a nyugtalanságra.

SZABÓ YVETTE

Vigvári András

A diplomáját a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen megszerző és pályáját tanársegédként az egyetemen kezdő szakember még a rendszerváltás előtt, 1988-ban védte meg kandidátusi értekezését az 1968-as gazdasági reformról. A kilencvenes években viszont már a gazdaság akkori átalakulását követte az ország eladósodásáról és a privatizációról szóló tanulmányaival. 1992 és 1998 között a Budapest Bank Rt. középvezetőjeként dolgozott, majd a Postabank Rt. egy kritikus időszakában, 1997-1998-ban a pénzintézet ellenőrzési igazgatóságát vezette. A banki kitérő után, 1999-től az Állami Számvevőszék módszertani intézetében tudományos kutatásokkal segíti az államháztartás és az önkormányzatok ellenőrzését. 2000-től a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, az idei évtől pedig a Budapesti Gazdasági Főiskola docense, 2003-tól habilitált doktor.