„Én az Anna nevet régóta szerettem. Mindig a mannát hozta eszembe, azonkívül egy kacér és nagyon nőies föltételes módot is” – vallott regényhősének névadási motívumairól Kosztolányi Dezső 1931-ben, öt évvel az Édes Anna megírása után a Pesti Hírlap hasábjain. A 16–18. század egyik leggyakoribb női keresztnevének Kosztolányi által sugallt etimológiája korántsem légből kapott. A héber eredetű bibliai Hannah vagy Channáh jelentése ugyanis Isten kegyelme, kellem, báj, kecsesség vagy könyörület – olvasható a Tinta Könyvkiadó gondozásában a napokban a boltokba kerülő Keresztnevek enciklopédiájában.

A művészi névadás szabadsága egyébként nem magától értetődő a magyar irodalomban. A 18. század utolsó harmadáig az írók és költők valós történelmi vagy archaizáló neveket választottak szereplőiknek, mondja a HVG érdeklődésére Margócsy István irodalomtörténész. Csak a kitalált történet, a szépírói fikció létjogosultságát is hirdető nyelvújítás korában születtek meg az első irodalmi keresztnevek. Ekkortól porolták le és hozták divatba az ősmagyar vagy annak vélt utónevek többségét is.

Amikor az archaikus Etele női párjaként futó Etelke helyett Dugonics András író, a hangrendi illeszkedés szabályai ellen vétve, Etelkának keresztelte regénye címszereplőjét, még nem tudhatta, hogy a kortársi bírálatok dacára életképes nevet alkotott. Szándéka szerint csupán az Ottiliára keresett magyar hangzású változatot, ám könyve nyomán Ottiliák hada kezdte Etelkának neveztetni magát. „Az közhála vala”, emlékezett meg a sikerről egy levelében a nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc. 1789-ben pedig, alig egy évvel a mű megjelenése után már egy újszülött kislányt kereszteltek Etelkának. Ez azonban oly rendkívüli eseménynek számított, hogy a Bécsben hetente kétszer megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című hírlap is megemlékezett róla. A Pozsonyban és Kassán ezer példányban kinyomtatott – s az író életében további két kiadást megért – Etelka népszerűsége ugyanakkor a csillag szóból elvonással alkotott Csilla név előtt is egyengette az utat. Az első magyar nyelvű matematikai tankönyvet is jegyző Dugonics további leleménye a Jolán; a név az 1803-ban kiadott Jolánka, Etelkának leánya című regényében szerepelt először.

A regényekből vagy versekből divatossá vált keresztnévvel újítani vágyó szülők névadása elé azonban számos akadály gördült. Az anyakönyvezést végző egyház ugyanis az új keletű és pogány neveknek még jó ideig ellenállt, s igyekezett minden lehetséges eszközzel a keresztény nevek felé terelni a névválasztókat. Máig ritka kivételként 1820-ban egy szokatlan férfinév keltett felzúdulást egyházi körökben. Horvát István történetíró-nyelvész ugyanis körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy – a ma teljesen hétköznapinak tűnő, ám akkoriban kifejezetten pogányosan csengő – Árpádnak kereszteljék a fiát.

A reformkor évtizedeiben azonban – nem függetlenül a honfoglalást és a magyar őstörténetet megjelenítő költői művek születésétől – fokozatosan elfogadottá váltak, sőt divatossá lettek a keresztség felvétele előtti magyar nevek. Olyannyira, hogy egy anekdota szerint amikor egy nemzeti lelkesültségtől fűtött birtokosnak a remélt fiú utód helyett lánya született, a kiszemelt Árpád nevet Árpádinára változtatta. A régi magyar nevek kultuszának hatására ősapánk nevének női változata az 1860-as években – Gyulai Pál Nők a tükör előtt című beszélyével és Beniczky Irma Egy emancipált nő című regényével – két változatban (Árpádina és Árpádia) is bekerült a köztudatba. Igaz, egyik sem vált különösebben elterjedtté.

Az irodalmi keresztnevek sikere is, hogy alig három évtizeddel a név születése után már egyáltalán nem számított kuriózumnak, hogy Vörösmarty Mihály első (reménytelen) szerelmét is Etelkának hívták. A romantikus költészet vezéralakja egyébként maga is gyarapította a női keresztnevek sorát. Talán a legismertebb a tündér szóból kurtított Tünde, az 1830-as drámai költemény szeretni való hősnője. (Egyébként az 1970-es években Réz Ádám – Tolkien nagyszabású meseregénye, A Gyűrűk Ura első fejezeteinek fordításakor – gyűjtőnévként használta a Tündét, a légies tünde nép megnevezésére.)

Kevésbé köztudott viszont, hogy Vörösmarty honfoglalási eposzában, az 1825-ben írt Zalán futásában új névként felbukkan a Hajna és a Dalma. Utóbbit Vörösmartynál egy deli vitéz viseli, a nem sokkal későbbi Atila halála című beszélyben – melyet a fiatalon elhunyt Vajda Péter költő írt az 1830-as évek végén – pedig már lány. Bár a magyar szavaknak – ellentétben más nyelvekkel – nincs nyelvtani nemük, a magánhangzóra végződő nevekhez többnyire nőt aszszociál a magyar. Meglehet, épp e kettősség okán választotta Jókai Mór a Dalmát egy 1852-es elbeszélése, A varchoniták, s az ebből írt színdarabja címszereplőjévé. Az avar korban játszódó történetben ugyanis a hősnő egy fiúként nevelt lány – mely nadrágszerepnek egyébként Jókainé Laborfalvy Róza egyik legnagyobb nemzeti színházbeli sikerét köszönhette.

A páratlan szókincsű Jókai természetesen nem csupán átvett, hanem több keresztnevet ki is talált a regényeihez. A legismertebbek az 1872-ben írt Az arany emberben szereplő Tímea és az 1883-as Bálványosvár Imolája. A legkülönösebb azonban minden bizonnyal A jövő század regényében feltűnt Kincső. Az 1870-es évek elején papírra vetett regényben szereplő Kin-Tseu, máskor Kincső ugyanis egy, az író fantáziája szülte kínai tartomány, az elveszett magyar őshaza neve. Etimológiáját Jókai így adta meg: Kincs ő. Hogy ki léptette elő emberi utónévvé, annak megválaszolásával még adós a kutatás.

Megjósolhatatlan, hogy egy-egy keresztnév mitől lesz kedvelt vagy kegyvesztett. A 19. század elejére már csaknem feledésbe merült Olivért például – mely név a középkorban a népszerű Roland-énekből volt ismeretes – Jósika Miklós 1836-ban megjelent Abafi című, bestsellernek számító regénye hozta vissza a hazai köztudatba. Nem minden keresztnév volt azonban ilyen szerencsés. Csokonai Vitéz Mihály 1798-as, Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzának vénkisasszony főszereplője például csaknem kétszáz évre „megpecsételte” a név sorsát. „Valóban hercegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje keresztelni – mentegette egyik hősnőjét, Dorothea grófnőt még az 1872-ben írt És mégis mozog a föld című regényében is Jókai Mór –, ahol Csokonai gúnykölteménye e nevet oly csihessé tette.” S valóban, évszázadnál több idő kellett, hogy a 15–18. században oly közkedvelt Dorottyáról lekopjon a hírhedtség.

Talán az iskolákban a nemszeretem kötelező irodalom is közrejátszott abban, hogy például a Móra Ferenc Aranykoporsó című regényében szereplő Titanilla nevét, bár tehetnék, a szülők nemigen választják. Még az Arany János írta Buda halálában előforduló Gyöngyvért se sokan. A szépirodalmi művekből jövő, s ezért némi művészi hátszéllel bíró nevek persze csupán töredékét adják a közel 4 ezres, anyakönyvezhető keresztnévkincsnek, mondja a HVG-nek Raátz Judit nyelvész, az új enciklopédia egyik szerzője. Az említett irodalmi nevek mindenesetre vert helyzetben, a slágerszövegek és tévésorozatok névdömpingjében is kedveltek maradtak. Még utánpótlás is akad, hiszen a 2006 decemberében elhunyt Lázár Ervin író leleményét dicsérő mesefigurák neve – így a Berzsián vagy az Árnika – is választható keresztnévvé lépett elő.

SERF ANDRÁS