Az Egyesült Államokban kitört pénzügyi válság kísértetiesen hasonlít a banánköztársaságokban tapasztalt krízisekre – írja a The Atlantic magazin legutóbbi számában megjelent Csendes puccs című, könyörtelen hangvételű tanulmányában Simon Johnson, aki 2007 és 2008 között az IMF vezető közgazdásza volt, ma pedig a Massachusetts Institute of Technology egyik üzleti iskolájának a professzora.
A túlzott eladósodás mindig rosszul végződik, szögezi le Johnson, aki a fejlődő országok ismétlődő pénzügyi zavarait a kormányzatok és a velük szövetséges üzleti körök felelőtlen szövetségének tulajdonítja. Amikor pedig a pénzügyi források apadni kezdenek, a devizatartalékok csökkennek, a kormányok a szükséges megszorításokat nem az államokat irányító „oligarchákon” kezdik el, hanem a „dolgozó népen”. Sőt az oligarchák gyakran még kormányzati segítséget is kapnak, például adókönnyítések formájában, vagy pedig azzal, hogy hozzájuthatnak a szűkös devizakészletekhez. Amikor már végképp nincs mit tenni, jön az IMF, amely a segítség fejében ragaszkodik ahhoz, hogy az oligarchák egyes csoportjainak a hatalmát is törjék le, a bankokat pedig vegyék ki a kezükből. Ez történt Putyin Oroszországában vagy az 1997-es az ázsiai pénzügyi válság alatt Indonéziában és Thaiföldön, de másutt is.
Kísértetiesen hasonló a helyzet az USA-ban. A pénzügyi elit kormányzati támogatással minden idők legnagyobb játszmájába kezdett, ami egészen az elkerülhetetlen összeomlásig tartott. A rendszer biztonságára ügyelni hivatott felügyeletek pedig csaknem elaludtak a kormánykeréknél. Az amerikai ipar arra a kultúrára épült – idézi fel Johnson –, hogy ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának is. Az elmúlt évtizedben ez úgy módosult, hogy ami jó a Wall Streetnek, az jó az országnak is. Most pedig ugyanazok a hatalmasságok akadályozzák meg a szükséges reformokat, akik a válságot okozták – ad kiábrándító látleletet az IMF korábbi vezető közgazdásza. Ha egy nagy pénzintézet bajba jut, a pénzügyminisztérium és a Fed egyetlen hétvégén kidolgozzák a mentőmanővert, ám az többnyire átláthatatlan, az adófizetőknek irtózatosan sokba kerül, s a kormány olyan „bársonyos kézzel közelít a bankokhoz”, hogy viselkedésük nem fog megváltozni.
Ha az IMF csak a számokat nézné, és az ország nevét letakarnák, stábja az Egyesült Államok esetében is ugyanarra a következtetésre jutna, mint a fejlődő országokat vizsgálva: a bajba jutott bankokat államosítani kell, regionálisan vagy üzletágak szerint fel kell darabolni, majd ismét privatizálni – következtet Johnson. Az a bank, amelyik túl nagy ahhoz, hogy csődbe jusson, ahhoz is túl nagy, hogy létezzen – szűrte le a következtetést, hozzátéve, az oligarchák hatalmának megtörése nélkül a zűrzavar állandósul. „Ha az USA egy másik ország lenne, és kezében a kalapjával járulna az IMF elé, meglehetősen bizakodó volnék a jövőjét illetően” – vélekedik –, de mivel a világ legnagyobb hatalma, azzal megáldva, hogy külső adósságát saját pénzével, azaz a bankóprés segítségével fizetheti meg, vajmi kevés remény van a szakításra a közelmúlt gyakorlatával. Így viszont megvalósulhat az a forgatókönyv is, hogy a globális gazdaság tovább gyengül, a közép- és kelet-európai államok nyugati tulajdonban lévő bankrendszere összeomlik, Ázsia feldolgozóipara hanyatlásnak indul, és Latin-Amerika, Afrika termelői sem járnak jobban. A világgazdaság drámai romlása végül térdre kényszeríti az Egyesült Államokat is, amely a helyzettel szembesülve végre megteszi a szükséges lépéseket, remélhetőleg nem túl későn – biggyeszt egy félig-meddig bizakodó mondatot cikke végére Johnson.
