Aki ennek alapján úgy véli, hogy a Jobbikra adtam a szavazatom, téved. A szavazatomat olyan pártra adtam, stratégiai megfontolásokból, amelyik be sem jutott az Európai Parlamentbe (EP), de ezzel én tökéletesen elégedett vagyok. Kicsit jobban aggódnék, ha a szóban forgó párt már most átvitte volna az 5 százalékos küszöböt.
Az EP-választásnak (nem is csak Magyarországon, de szerte Európában, a legtöbb tagállamban ugyanis tendenciájukban a miénkhez hasonló eredmények születtek) több értelmezése lehetséges. Aki az én értelmezésemet osztja, annak van oka optimizmusra. Aki azonban egy másik értelmezést tart helyesnek, az joggal pesszimista. A kétféle értelmezés, amelyek között választhatunk, a következő: 1. a választás a gazdasági válság hatását tükrözi, és általában a demokratikus berendezkedéssel és a szabadversenyes kapitalizmussal szemben megnövekedett szkepszis, sőt ellenérzés fejeződik ki benne. Ezen értelmezés szerint 1930–1934 a legközelebbi történelmi párhuzam, tehát minden okunk megvan a maximális pesszimizmusra. A 2. számú értelmezés szerint a választás az uralkodó gazdasági és politikai elitek cinizmusával, korrupciós botrányaival, gátlástalan mohóságával, amoralitásával, üres csatározásaival és érzéketlen szentbeszédeivel való elégedetlenséget tükrözi. Én magam ezt az értelmezést osztom.
A 2. számú álláspont szerint nem 1930–1934 a megfelelő történelmi párhuzam, hanem inkább a múlt század fordulója, illetve nemzetenként az az időszak, amikor a korrupt politikai gépezetek elleni lázadásként a protestszavazatok aránya (például parlamenten kívüli erők vagy új arcok támogatása) jelentősen megnőtt. Eszerint a választók most figyelmeztető jelet küldtek a gazdasági és a politikai elitnek (a szavazástól való tartózkodás szintén ilyen figyelmeztetésként értékelhető). Ha a 2. számú álláspont jobban kifejezi a többség összetett érzelmei és gondolatai mögötti történelmi súlyú vektort, akkor a demokrácia iránti szkepszis és a kapitalizmusból való kiábrándulás valójában nem fenyeget – kivéve, ha az uralkodó elitek nem hajlandók meghallani a figyelmeztetést.
Az én jóslatom tehát a mi kis országunkat illetően a következő. A Jobbik az establishment részévé válik, szép magas fizetést húz majd Morvai Krisztina, Vona Gábor és Balczó Zoltán, és ez egyszersmind a Jobbik kényszerű megszelídülésének kezdete is. Fogja Morvai kockáztatni újonnan megszerzett jó kis állását rasszista kitörésekkel? Dehogy fogja! Nem egy Hitler-párt, hanem egy Haider-párt történetének következő fejezetét látjuk majd.
A Fidesz kénytelen lenyelni a békát, hogy van tőle jobbra is élet. Ez – számomra optimális esetben – arra készteti a stratégáit, hogy középre nyissanak. Nem dőlt ugyan még el ez a játszma, de most először van rá esély, hogy a középjobb vezető ereje Magyarországon európai jellegű kereszténydemokrata párttá váljék (a minta a CDU lehet). Az MDF megtalálta a maga közönségét, és viheti tovább a neoliberális, kapitalizmuspárti logikát, ami sehol a világon nem hoz ugyan többet 5-10 százaléknál, de annyira biztonsággal számíthat, így koalíciós tényezővé nőheti ki magát (nem a következő ciklusban, de az azután következőben). Az SZDSZ megkapta megérdemelt büntetését, és ez feltehetőleg arra készteti, hogy felülvizsgálja a stratégiáját, pontosabban, valamilyen stratégiával álljon elő. Az LMP megmutatta, hogy parlamentképes erővé tud nőni, ami potenciálisan azzal a Magyarország jövője szempontjából kulcsfontosságú eredménnyel jár, hogy a képzettebb és európaibb (vagyis nemzetközileg is piacképes) fiatalok nem menekülnek el mind egy szálig az országból, és van remény arra, hogy jobb minőségű elitre teszünk szert.
Az MSZP nagy vesztes, de nem számíthatott jobbra. Egy ellenzékben eltöltött ciklus viszont alkalmat ad rá, hogy modern baloldali pártként szervezze újra magát, miután kiderült, hogy a „bal” és a „jobb” mégiscsak jelent valamit, és nem lehetséges baloldali szavazókkal neoliberális gazdaságpolitikát csinálni.
Hát nem ez a legjobb, ami történhet? Mondjanak jobbat!
BABARCZY ESZTER
(A szerző kultúrtörténész)
