„Van szerencsém tudatni önökkel, hogy tudomásunkra jutott: M...-ék (Párizs, boulevard Ménilmontant 110.), akik ellen elfogatóparancs volt életben 1942. július 16-án, aznap elrejtőztek a házmesternél, majd vidékre menekültek, végül visszatértek lakásukba, ahonnan azóta sem tették ki a lábukat, mivel a már említett házmester látja el őket mindennel.” Szokványos feljelentőlevél a második világháborús (megszállt és kettéosztott) Franciaországból, „szokványos” eredménnyel: a Zsidó Kérdések Főhivatalához eljuttatott üzenet nyomán M...-éket, egy négyfős lengyel zsidó családot 1943 februárjában deportálták Auschwitzba, ahonnan egyikük sem tért vissza. Európa országaiban számtalan ilyen és ehhez hasonló „állampolgári bejelentés” bizonyítja, hogy a világháború idején virágkorát élte az árulkodás. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az elkövetők számáról máig nincsenek megbízható adatok, csak városi legendák, ráadásul – mint azt a HVG három, a korszakban különböző státusban lévő ország példáján is tapasztalta – mindenütt meg vannak győződve arról, hogy náluk valami miatt különösen sok volt a mószeroló.

„A protektorátus idején a Gestapóhoz annyi feljelentés érkezett, hogy fel sem tudták mindet dolgozni” – olvasható a cseh internetes fórumokon manapság is az önkritikus, ám történészek által egyre gyakrabban cáfolt közvélekedés. Pedig a helyi sztereotípia – „a génjeinkben van a besúgás” – ápolói azt is tudni vélik, hogy e „nemzeti” tulajdonság az osztrák uralom évszázadai során fejlődött ki, és átöröklődött a német, majd a szovjet megszállás, illetve a kommunizmus korszakára. Eközben egyes denunciációkutatók a náci Németország lakosságát emlegetik, sajátos definícióval, „önmagát felvigyázó társadalomként”, úgy gondolván, hogy a Gestapo nem működhetett volna, ha pusztán a saját erejére kell hagyatkoznia, és nem árasztják el feljelentésekkel. Franciaországban pedig konkrét számokkal is dobálóznak: egy újságíró, André Halimi 1983-ban rukkolt elő A feljelentés a megszállás alatt című (2003-ben dokumentumfilmként tovább népszerűsített) könyvével, amelyben levéltári kutatásaira hivatkozva a „több mint hárommillió feljelentő országának” nevezte hazáját.

Az általános önostorozás szépséghibája, hogy a feljelentéskutatás meglehetősen fiatal szakterületének művelői szerint bár a denunciálás mindenképpen (és a megszállt területeken mindenütt) tömeges jelenségnek nevezhető, megbízható források híján aligha lehet róla pontos adatokkal szolgálni. Franciaországban például számos bejelentés telefonon érkezett, kutatni viszont csak a helyi hatóságoknak küldött leveleket lehet, mivel a náci megszállók különféle hivatalainak archívumai megsemmisültek – fejtette ki Laurent Joly, a témát kutató történész a L'Histoire című folyóirat szeptemberi számában. A jelenleg egyes francia megyékben (nemritkán a felszabadulás utáni perekből visszakövetkeztetve) szúrópróbaszerű összesítéseket végző kollégái annyit azért megkockáztatnak, hogy a Halimi-féle milliós számok helyett legfeljebb 150–500 ezer feljelentőlevél születhetett, több tízezer személy tollából.

Hasonló szúrópróbákra kell szorítkozni Németországban is, ahol a Gestapo és a bíróságok iratai jórészt fennmaradtak ugyan, de egyszerűen nincs pénz arra, hogy az összeset átfésüljék ebből a szempontból – magyarázta a HVG-nek Gisela Diewald-Kerkmann történész. Sokat idézett részadat például, hogy 1937-ben Németország-szerte 17 168 embert jelentettek föl politikai véleménynyilvánításuk miatt, és közülük mintegy 3 és fél ezret el is ítéltek. Ám az ilyenekkel kapcsolatban óvatosságra int egy másik történész, Karl-Heinz Reuband. Igaz, hogy voltak olyan bűncselekmények – a jellegzetes náci gumiparagrafusok által leírt rémhírterjesztés, rendszerellenes propaganda, a védelmi képesség megzavarása, külföldi rádiók hallgatása –, amelyekben értelemszerűen leginkább feljelentés alapján indulhatott eljárás. Önmagában ebből azonban nem következik, hogy a lakosság többsége támogatta a náci rendszert, vagy éppen feljelentő volt. A számokkal Diewald-Kerkmann is óvatos, mondván, sokan nem szívesen fordultak a Gestapóhoz, a feljelentések jelentős része ismerős pártaktivistáknál landolt, ahonnan nem is mindig jutott tovább. Még bizonytalanabbak az anonim feljelentésekkel kapcsolatban Csehországban. Történészek legfeljebb annyit mondanak, hogy valóban „sok” ilyen volt, de hogy mennyi, arra vonatkozóan ma már feltehetőleg a levéltárakban sem fognak adatokat találni – állította a HVG-nek Detlef Brandes, a düsseldorfi Heinrich Heine Egyetem professzora, A csehek a német protektorátus idején című könyv szerzője.

Érdekes eltérések mutatkoznak egyébként a feljelentők szociológiai hátterében. A németek körében elsősorban az alacsonyabb néprétegek sajátja volt ez a műfaj, mivel „a társadalmilag vagy politikailag gyenge emberek így találják meg a módját, hogy komolyan vegyék őket” – állítja Robert Gellately amerikai professzor, mintegy párhuzamot vonva azzal, amit Magyarországon házmester-mentalitásként szokás emlegetni. Ugyanakkor francia kutatók úgy találták, hogy ott a magasabb társadalmi rétegekből valók sem voltak finnyásak: a kereskedők, a tisztviselők, de még az értelmiség köreiből is szép számmal érkeztek feljelentések. Amint azt annak a vidéki polgármesternek az esete is mutatja, aki nála népszerűbb, zsidó politikai riválisára árulkodott.

A közhiedelemmel ellentétben a feljelentések céltáblái nem kizárólag a zsidók voltak. Franciaországban azért sem, mert ott körülbelül 300 ezer zsidó állampolgár élt (ellenük a mai ismeretek szerint nagyjából 20 ezer levél íródott). Jóval nagyobb számban kaptak értesítést a hatóságok ellenállókról, kommunistákról (utóbbiakért 500, illetve 1000 frankot lehetett állítólag kasszírozni), valamint a rendszer ellen hőbörgőkről, fegyverrejtegetőkről vagy a BBC adásait titokban hallgatókról. Megesett, hogy egy apa fiának rangon aluli házasságát akadályozta meg a menyasszony feldobásával, vagy hogy egy feleség a hadifogságból váratlanul hazatérő, időközben felszarvazott urától kívánt így megszabadulni – hangzott el egy feljelentéskutatási konferencián tavaly a normandiai Caenban.

Akárcsak a francia kutatók, több német történész is úgy látja: a Harmadik Birodalomban az árulkodások jelentős részét – a szintén szúrópróbaszerű kutatásokra hivatkozó Gellately szerint háromnegyedét – nem politikai meggyőződés diktálta, hanem személyes bosszú vagy üzleti érdek. Jellegzetes német példa azoknak a feleségeknek az esete, akiket vert a férjük, de az akkori időkben csak úgy tudtak megszabadulni tőle, hogy följelentették – mondjuk külföldi rádiók hallgatásáért. A Cseh–Morva Protektorátusban pedig gyakran volt besúgás tárgya például a feketekereskedelem és a pult alóli árusítás, vagy akár a szomszédokkal való együttélés konfliktusai is. Érthető tehát, hogy a német hivatalok, miközben éberségre buzdítottak, igyekezték azt úgymond ésszerű határok közé terelni, elvégre a fölösleges beadványok tömege hátráltatta a munkát. Ezért volt, hogy hamis vád címén meg is büntettek néhány akadékoskodót. Hasonló okokkal magyarázható, hogy a vichyi rendszer 1943-ban törvényt alkotott a rágalmazók súlyos megbüntetéséről.

A csehek máig a Rásüthető-e a kollaboráció bélyege az egész cseh nemzetre? kérdéskör részeként boncolgatják világháborús múltjukat. Stanislav Kokoska, a prágai Jelenkori Történelem Intézete kutatója szerint nincs mit szégyenkezniük más országokhoz képest, különösen a megszállás brutalitását ismerve, utalva például a véreskezű náci helytartó, Reinhard Heydrich elleni 1942. május 27-ei merényletet követő borzasztó megtorlásra, Lidice falu lakosságának lemészárlására. Mindazonáltal jellemző, hogy Heydrichet nem helyiek lőtték le, hanem Londonból – az emigráns csehszlovák kormány vezetője, Eduárd Benes megbízásából – érkező hazafiak, Jozef Gabcík és Jan Kubis. A csapat egy másik tagja, Karel Curda azonban – társaitól elszakadva – végül a Gestapo egyik irodájában föladta önmagát és társait. Curda markát állítólag 1 millió birodalmi márka ütötte bajtársai elárulásáért, a második világháború után viszont árulóként kivégezték.

BEDŐ IVÁN, ILLÉNYI BALÁZS, SCHWEITZER ANDRÁS