Néhány hetente étteremmé rendezi át egyikük lakását három fiatal budapesti alkalmi szakács. Zsófi, Tomi és Marci tavaly október óta átlagosan havonta egyszer kulináris szeánszokat rendez. A világhálón meghirdetett vacsorákra a barátaik és azok ismerősei, alkalmanként körülbelül háromszázan kapnak meghívót, de csak a leggyorsabbak jutnak asztalhoz, mert például a televíziós szerkesztőként dolgozó, de szakácsként is vizsgázott Zsófi konyhájában mindössze tízen tudnak leülni.

Mivel a lakáséttermeknek a közösségépítő jelleg mellett a titokzatosság és a bennfentesség a legfontosabb vonzerejük, szinte lehetetlen feltérképezni a teljes hazai kínálatot. A kulináris élvezeteket népszerűsítő Fűszer és lélek című internetes napló tanúsága szerint Budapesten több lakásétterem is működik, de vidékiről nem tud a blog álnéven publikáló szerzője, Fűszeres Eszter. Közös tulajdonságuk, hogy „nincs folyamatos nyitva tartás (...), általában valódi séf sincs. Egy vacsoraklubba nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Ide meghívó kell, kapcsolat, sőt van, ahol jelszó is. A bizalmon alapszik minden.” A jelek szerint okkal. 2007-ben, amint arról a Népszabadság beszámolt, egy nyolcadik kerületi ház lakóközössége például többször is feljelentette az egyik szomszédot, egy profi séfet, arra hivatkozva, hogy a gasztronómiai szalonná átalakított magánlakásban húsz-harminc vacsoravendég mulatozott heti rendszerességgel.

E titkos élvezet az ezredforduló táján – a szocialista Kubában a nehéz sorsú háztartások megélhetéséhez hozzájáruló családi kisvállalkozás, a paladar mintájára – kezdett hódítani az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában. Az utóbbi évtizedben aztán az egyre népszerűbbé váló társadalmi gerillamozgalmakhoz – például a lakásfoglaláshoz, valamint a kanapészörföléshez (HVG, 2009. augusztus 22.) – hasonlóan ez a közösségépítő forma is elterjedt az egész világon. Igaz, csak módjával: egyes források szerint néhány száz lakásétterem lehet világszerte. Az alkalmi vendéglátósok némelyike a budapesti fiatalokhoz hasonlóan keresi a nyilvánosságot. Gasztroklubjukat hirdetik a világhálón, honlapjaikon beszámolnak a tapasztalataikról és persze a legutóbbi vacsora fogásainak összetevőiről és elkészítési módjáról. Az óvatosabb házigazdák azonban – köztük egy londoni lakásétterem Ms. Marmitelover művésznéven futó üzemeltetője, illetve a berlini Shy Chef, vagyis a Szégyenlős Szakács – nem fedik fel sem a személyazonosságukat, sem az éttermüknek is otthont adó lakásuk címét a neten. Lisszabon egyik lakáséttermének a tulajdonosa olyannyira óvatos, hogy a gerillavacsorák házirendje szerint ha esetleg betoppanna a rendőrség, mindenkinek el kell kezdenie énekelni a Happy Birthdayt – osztotta meg személyes tapasztalatát egy újságíró a The Guardian című brit napilapban idén februárban.

Amerikában is vannak olyan gerilla-vendéglátók, akik csak akkor engednek új vacsorázót a lakásukba, ha egy korábbi vendéggel érkezik. Más kalózéttermekről rendszeresen hírt ad a sajtó, és a fenntartók vezette internetes honlapokon bárki jelentkezhet a vacsorákra, noha az alapjában illegális éttermek tulajai olykor nagy árat fizetnek e vakmerőségért. A kaliforniai Oaklandben található Ghetto Gourmet üzemeltetője, a 32 éves Jeremy Townsend arról számolt be a honlapján, hogy miután 2006-ban a San Francisco Chronicle címlapsztoriban írt engedélyek nélküli gasztroklubjáról, a helyi egészségügyi felügyelet eljárást indított ellene. Bár Townsend azzal próbálta kivágni magát, hogy a falatozók mind a személyes ismerősei, a vacsoraidőben betoppanó vizsgálódók nem hitték el, hogy minden különösebb apropó nélkül egyszerre várta vacsorával 45 barátját. Ám a lelkes közösségszervezőt ez a kellemetlen incidens sem tántorította el kalózétterme működtetésétől. Csupán annyit változtatott, hogy azóta nem a saját házában indítja a kulináris kalandokat: a Ghetto Gourmet az utóbbi három évben vándorétteremként, minden héten más-más helyszínen várta a vendégeket. Az aktuális címet csak azok a szerencsések tudhatják, akiknek a jelentkezését válaszlevélben nyugtázzák.

Az óvatosságra nem pusztán a szigorú közegészségügyi ellenőrök adhatnak okot. A lakáséttermek fenntartói – természetesen – nem ingyen etetik meg a barátaik ismerőseinek az ismerőseit, viszont a bevételből nemigen adóznak. Általában nem ebből kívánnak meggazdagodni, de az adóhivatalt aligha győzi meg, hogy a hozzájárulás nem azonos a piaci árral, hanem csupán a költségeit fedezi a nemritkán különleges, kiváló alapanyagokból készült, patinás borokkal megbolondított menüsornak. Budapesten Zsófi, Tomi és Marci általában 3–5 ezer forintot fogad el a vendégektől, azon az alapon, hogy a jóérzésű látogatók egy házibuliba is palack borral, némi rágcsálnivalóval érkeznek, vagy ha nem, akkor pénzzel járulnak hozzá a lakástulajdonos büdzséjéhez.

Mélyebben kell a zsebbe nyúlni a világ legfelkapottabb kalózvendéglőiben. Ausztrália legismertebb vándor-lakásétterme, a Zingara Cucina üzemeltetői igyekeznek ugyan megőrizni a házibuliérzést, a vendégektől téve függővé, hogy a vacsorától jóllakottan mennyi pénzt szánnak az estére, de a hónapokig sorban álló jelentkezők általában nemigen verik a fogukhoz a garast. Különösen, mivel az ételt hivatásos vendégszakácsok főzik, a vacsorához pedig rögtönzött szórakoztató előadások is járnak. A berlini Szégyenlős Szakács 50 euró (14 ezer forint) körüli összeget számol fel, míg a párizsi Hidden Kitchen működtetői – Braden Perkins amerikai sztárszakács és üzlettársa, Laura Adrian pék – vendégenként körülbelül 90-100 dollárt (16-18 ezer forintot) kasszíroznak egy-egy menüért. A két éve feljelentett nyolcadik kerületi gasztroaktivista állítólag vendégenként 10-15 ezer forintra taksálta a vacsorákat.

BALÁZS ZSUZSANNA