HVG: Az október közepén rendezett Magyar Festészet Napja helyszínei között az ön gyártelepi műterme is szerepelt. Bár a rendezvény célja a kortárs művészet népszerűsítése, a Musée Schinkovich többek közt Szinyei Merse Pál Majálisát, Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrusát vagy Ferenczy Károly Októberét mutatta be a nézőknek – pontosabban e képek újraértelmezését. Mi volt a célja az alkotásokkal?

S. E.: Eredetileg provokációnak szántam az egészet. Nem értettem, hogy mi a jó ezekben a képekben, mitől olyan népszerűek, amikor én egyenesen csapnivalónak tartottam például a Majálist. Azt tudtam, hogy nem beszélnem vagy írnom kell erről a jelenségről, hanem festenem, hiszen vizuális szakember volnék. Aztán az első Majális-remake megtetszett egy könnyűzenei menedzser barátomnak, megvette, majd egy kolleginája is rendelt belőle. Mondtam neki, hogy azok nem ugyanolyanok lesznek, mert nem is tudnék ugyanolyat. Nem baj, mondta, úgy is jó lesz. Hét Majálist festettem, végül már fekete-fehérben. Mindet megvették. Közben megszavaztattam barátaimat, gyűjtőimet a legjobb magyar képekről, így Ferenczyt, Csontváryt, M. S. mestert is sorra vettem. Olyan darabokat, amelyek részei a populáris kultúrának. A magyar klasszikusok sikere vezetett odáig, hogy a népszerű franciákból is gyártottam remake-eket. Kapós volt az anyag, el is ment az összes. Eugene Delacroix Szabadság vezeti a népet című allegóriájával 2005 kora őszére készültem el, mondhatni épp időben: pár nappal később zavargások törtek ki Párizsban.

HVG: Egy budai luxusvillába leszbikusorgiát ábrázoló pannót és ugyanilyen tematikájú szobrokból álló gránitkorlátot készített. Azt ugyanúgy felvállalja?

S. E.: Kihívásnak tartom az ilyen feladatokat. Az egyik gyűjtőmnél látták a munkáimat, először egy erotikus tematikájú festményt rendeltek, másodjára egy női orgiát ábrázolót, aztán az említett korlátot. Mondhatnám, mindent a maga helyére. A megújuló luxusvillában ugyanis egy erotikus magánklub működött. Megrendelésre dolgozni egyáltalán nem alantas dolog, gyönyörűen működött a reneszánszban, a barokkban. Jó az, ha nem csak a saját agyborulásunkkal foglalkozunk. Nagyon sokat elárul egy társadalomról, hogy mit rendel a művészeitől, milyen tematikájú alkotásokra vevő a szó közgazdasági értelmében. A képzőművészet mindig is pénzszagú volt, és ez nem minősíti a megrendelő és az alkotó kapcsolatát.

HVG: Az előállítás ára az alkotónak sem közömbös. Az említett erotikus szobrok állítólag Kínában készültek, mivel olcsóbb volt ott kifaragtatni őket.

S. E.: Kínában virul a művészeti gyáripar, komplett városok szakosodtak a különféle képző- és iparművészeti ágakra. A Sanghajtól délre, a tengerparton fekvő 700 ezres Csongvuban például mindenki a követ püföli. Ebből él a lakosság zöme, a többiek halásznak. Mint valami Asterix-képregényben: halászat és kőtörés. De akad kínai mércével falunak számító, több százezres piktorváros is. Többek közt ők látják el az európai és amerikai hipermarketeket, lakberendezési boltokat festményekkel – a vastagon kent hajócsatáktól a búsulókutya-portrékon át a cizellált csendéletekig mindent képesek előállítani. Van olyan család, amelyik például kizárólag Van Gogh-napraforgókban utazik, a gyakorlottak akár napi ötöt is legyártanak, ahogy kell: olajjal vászonra, kézzel. Persze mindezt úgy, ahogy ők értik a nyugatot, amiről azt gondolják, hogy az a nyugati festészet. Másolatokat másolnak, de az derült ki számomra, hogy nem értik az egészet. Hiába van farmernadrág, nyugati divat meg gyorsétterem, ha hiányzik belőle a filozófia. Ezért is olyan a mai Kína, mint valami elcsúszott színes másolat. Ez a közeg inspirálta az új, szintén a másolat jelenségre reflektáló sorozataimat is. Rátaláltam ugyanis doktor Cengre, akivel gyorsan száradó akrillal vagy épp olajjal megfestettem a kint készült fotókból összeállított kollázsaimat, ő ezeket Csongvuban felcsavarja egy háromnegyedes műanyag vízvezetékcsőre, feladja légipostán, a vámon mint érték nélküli küldeményt érkeztetik, én pedig értéket pumpálok bele a műtermemben azzal, hogy beléjük festek. Van, hogy teljesen elrajzolt, rossz arányú pingálmány érkezik, de nekem az pont jó, lehet vele dolgozni.

HVG: Nem fél, hogy a rajongók kiábrándulnak önből? Vagy éppenséggel még nőhet is az ázsiója, hogy ősrégi festészeti hagyományt követ? A reneszánsz mestereknek festettek elő az inasok, nekik már csak korrigálniuk kellett, esetleg csak a szignójukat vitték fel a vászonra.

S. E.: Inkább gyártási ideológia van mögötte. Hogy a technológiai folyamatokat lerövidítsem, hogy tényleg csak a lényeggel foglalkozzak, ne a vászon alapozásával, aláfestéssel például. Így csak a kulcsfontosságú dolgokra kell koncentrálnom, valahogy úgy, ahogyan egy karmester dolgozik.

HVG: A pesti Képzőművészeti Főiskolán biztosan nem így tanították! Milyen emléket őriz az alma materről?

S. E.: A jugó polgárháború kitörésének idején jöttem át Magyarországra, és már a felvételi előkészítőn a vajdaságitól gyökeresen eltérő világba csöppentem. Nagyon jó volt a szigorú, bauhausos képzés, s én, mint jó tanuló, mindent bedaráltam. Bújtam a szakkönyveket, gyártottam, amit kellett. Az már rosszabb volt, hogy akkor kerültem a főiskolára, amikor ott nagyban zajlott a rendszerváltás. Fokozatosan az addig mellőzött magyar avantgárd tagjai vették át a hatalmat. Az 1960-as évekbeli avantgárd lett a kötelező a korábbi, kissé szocreálos, de mégis modernista felfogás helyett. Ráadásként a képzőművészeti iskolába a magyar parlament is beszivárgott, nem is kellett nézni a tévéközvetítéseket. S ha nap mint nap politikai agitátorokkal találkozik az ember, nem igazán öröm bejárni. Fárasztó, amikor ilyen ügyek szívják le az ember életerejét. Lehet, hogy nekem nem volt szerencsém, de most is azt érzem, hogy Magyarországon az intézményi képzés nincs a helyén. A művész nem a diplomától lesz művész. Olyan embereket termelnek ki, akik tesznek a közönségre, a megrendelőre, viszont helyből elvárják a jól fűtött, kényelmes műteremlakást.

HVG: És mennyivel tartja közönségbarátabbnak az újvidéki Új Symposion művészeti folyóirat körének húsz évvel ezelőtti, az anyaországban borzongva emlegetett polgárpukkasztó performanszait, hangköltészeti akciókkal vegyített festészeti szeánszait?

S. E.: A publikum vette a lapot. Én például egy paraszt-ágyvégből, egy Wartburg hátsó ajtajából és egy emberi figurát formázó papírszoborból álló alkotással nyertem meg a középiskolások tartományi művészeti vetélkedőjét. Mezőgazdasági gépész apám segített összerakni. Annyira normálisnak tartották az ilyen őrültségeket, hogy a sorozóbizottság előtt – ahol én a kortársaimhoz hasonlóan hülyének tettettem magam, hogy leszereljenek – a szocialista ifjúsági szövetség elnöke épp erre a művemre hivatkozott, amikor azt mondta: teljesen beszámítható, tehát szolgálatra alkalmas vagyok. Egyszóval ugyanazt a nyelvet beszéltük, mint a közeg, amelyben éltünk. A kisebbségi lét sem számított. Milesevo, ahol felnőttem, szinte színszerb, Gunaras viszont színmagyar volt akkoriban. A gunarasi rockerek belénk kötöttek, erre a milesevói szerb cimborák, mondván, nehogy már a gunarasiak verjék a mi magyarjainkat, szervezetten átvonultak, és alaposan helybenhagyták őket. Az első, még középiskolás korunkban kivitelezett művészeti akciónkból sem lett botrány. A békeidőkben, Szlobodan Milosevics előtt, a kishegyesi könyvtárban épp egy Új Symposion-os esten egy barátom kiterítette maga elé Jugoszlávia nagytérképét, késsel és villával akkurátusan feldarabolta köztársaságonként, majd megette az országot. Akkoriban még szóba sem jött a politikai retorzió, csak később kezdett működni egyfajta öncenzúra. Inkább nem rendeztük meg például azt a kiállítást, amelyen héliumos lufikkal felfújt rendőri uniformisokat akartam kiakasztani a falakra, a közönség pedig gombostűket kapott volna a bejáratnál.

HVG: Manapság – konkrét politikai terror híján – mi szab határt az efféle akcióknak, a művészeti kísérleteknek?

S. E.: Legfeljebb a közönség ízlése, vagy a pénzhiány. Az előbbit az ember próbálja formálni, ahogy az utóbbit is. Bejáratott módszerek vannak erre, szép hagyományokkal. Ilyenek például a művészeti szalonok, a szó polgári értelmében, ahol a művész direkt, akár műterembeli kapcsolatot tart fenn a megrendelőkből, gyűjtőkből álló publikumával.

VAJNA TAMÁS

Sinkovics Ede

Képregények másolása során, már az iskola előtt megtanult szerbül és magyarul olvasni. Az állatorvosi technikum abszolválása után, a katonai behívó elől szülőfalujából, a vajdasági Milesevóról a Magyarországon továbbtanulni kívánó külföldi diákoknak fenntartott budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetbe dezertált. A Képzőművészeti Főiskolán végzett stúdiumai alatt az újvidéki Új Symposion című művészeti folyóirat grafikai szerkesztője, utcai könyvárus, majd a diploma megszerzése után elnyerte a legígéretesebb pályakezdőknek odaítélhető Barcsay-díjat. Alkotásai vajdasági és magyarországi galériákban és kiállítóhelyeken láthatók. A 38 éves képzőművész – aki az elmúlt években egyebek mellett tajvani, spanyol és montenegrói egyetemeken is oktatott – jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktorjelöltje.