szerző:
Fehér Nóra – Egri Gergely

Hiányosságai mindenkinek vannak. A társadalom „ép” tagjai ezeket könnyebben leplezik, a fogyatékkal élő emberek esetében viszont nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének. Lehet viszont ezekkel dolgozni, a két élethelyzet sajátosságait összeolvasztani, azokból valamit alkotni, sőt: mindezt színpadra vinni. Az eredmény – a vártnak megfelelően – egészen elképesztő. Az ArtMan ParaDOGMA estjén jártunk, a Trafóban.

A többségi társadalom nem tud mit kezdeni a fogyatékossággal. A legtöbb ember zsigerből érez sajnálatot és hárítást a testi, illetve mentális sérülés láttán, pedig minimális nyitottsággal fordulva az érintettek felé kiderül, hogy mennyi mindent adhatnak, mi mindent taníthatnak ők. Érzékenységet, színpadi jelenlétük törékeny varázsát, a fejekben mélyen gyökerező sztereotípiák lebontását. Hiányosságaik ellenére – vagy talán pont azokból fakadóan –, a színpadon kiteljesednek, ámulatba ejtenek, pozitív energiát sugároznak. Feltétel nélkül engednek be különleges világukba, ahol nem fájdalom és zavar, hanem tiszta öröm, büszkén vállalt sebezhetőség és magas szintű önkifejezés vár.

©

Máshonnan csöpög az energia

Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület munkája egyedülálló kezdeményezésként van jelen a magyar kortárs és táncszínházi szférában. Előadásaiban ugyanis közösen szerepelnek a fogyatékkal élő művészek és „ép” társaik.

Együttműködésük lényegét Tóth Károly, vagyis Karesz, a Tánceánia Együttes oszlopos tagja fogalmazza meg, aki az előadás főpróbája után „Belekarolhatok Önbe, Hölgyem?” – felkiáltással vezet minket a büfé felé. „Igaz, más szinten, de mindannyian egymást segítjük. Ők inkább fizikálisan, mi pedig mentálisan, lelkileg. Úgy érzem, ez nekik is terápiás folyamat, és így kiegészítjük egymást.”

Karesz az együttes Álompart című előadása elején kerekes székkel gurul be a színpad közepére, majd könnyedén kiemelkedik belőle. „Rövid távon tudok mozogni, de elég hamar kifáradok. A színpadon viszont nem érzek fáradtságot. Olyankor mintha valahonnan máshonnan csöpögne rám az energia.” Karesz azt is elmondja, hogy a jó társaság miatt szeret ide járni, fellépni pedig azért, hogy másoknak is juttasson a pozitív hullámokból, hisz együtt, örömmel lehet energiát sugározni a közönség felé.

Az alkotói folyamatokban mindenki aktívan részt vesz. Karesz úgy fogalmaz, a darab csontvázát töltik ki improvizációs elemekkel, ami a közösen megélt tapasztalatokból fakad. Gál Eszter, az Álompart című mű egyik „ép” alkotója és előadója szerint nem az önkifejezésen, nem a gátlások leküzdésén van a fókusz, hanem a puszta jelenléten, az adott pillanatban megélt teljességen, illetve ennek varázsán.

©

„Az akadálymentesítésre nemcsak fizikálisan, hanem a fejekben, lelkekben is szükség van.”

Ez a gondolat volt a hétfői esemény beharangozójának kulcsmondata. „Csak abban a térben létezem, ahol látható vagyok. Fizikailag, ha valahova nem tudok eljutni, akkor az ott jelen lévő társadalom számára én nem létezem” – utal arra Bóta Ildikó, az ArtMan egyik vezetője, a ParaDOGMA est művészeti és szakmai mentora, hogy még azt est helyszínéül választott Trafó sem akadálymentes.

A szegregációnak ez tehát a fizikai része, amelyhez szorosan kapcsolódik a lelki is. „Ha nem tudnak rólam, azt sem tudhatják, hogy milyen élethelyzetben vagyok, milyen problémákkal küzdök.” Az egyesület tevékenysége nem marad, nem maradhat a négy fal között, mert – ahogy Ildikó fogalmaz –, „aminek nincs tanúja, az nem is létezik”.

Fontosnak tartja kifejteni: „Az esélyegyenlőségben soha nem az egyformaság a fontos, hanem az, hogy ne arról legyen szó, hogy azért, mert nekem ilyen mértékű hiányosságom van, tőlem elfordulnak. A színházban mindig a feszültségről, a hiányról szól a történet. A feszültség pedig a problematikából keletkezik. Hiány vagy többlet van, de soha nem kiegyenlített a helyzet.”

Mindenki profitál

Ami a kerekes széktől koptatott, néha céltalannak tűnő, mégis nagyon ösztönös mozgásokkal telített színpadon történik, kicsit sem öncélú és nagyon tanulságos. Bizonyos falak lebontása, az alapvető attitűdök megváltoztatása ugyanakkor még megoldásra váró probléma, amelynek épp csak az elején jár a szakma és a társadalom.

„Pontosan a szegregáció miatt iszonyatos nagy a hárítás az épnek nevezett emberek részéről. Ha visszafordíthatatlan veszteségről van szó, amiben nincs gyógyulás, az szorongást kelt. Ha van egy problematika, ami nekem nehéz és megdolgoztat, akkor úgy csinálok, mintha nem lenne. Ez természetes önvédő mechanizmus, ugyanakkor nem túl érett viselkedés és nem hatékony megoldás” – véli Ildikó.

Az integrált csoportok tevékenységéből nemcsak a fogyatékkal élő művészek és a velük dolgozó táncosok és szakemberek profitálnak, hanem az is, aki kívülről, eleinte megilletődve figyeli a térben történő, szavakkal megmagyarázhatatlan folyamatokat. Szinte tapintható érzelmi mélységű együttműködés ez, amely sajátos kommunikáció eredménye, és a közönség mint szemtanú számára is azonnal érthető.

©

Fehér bottal Indiában

Barkó Tamás koraszülöttként érkezett erre a világra, ezért azon nyomban inkubátorba helyezték, ahol három és fél hónapot töltött. Orvosi műhiba áldozata lett: az oxigén túladagolása miatt szemei épségét elveszítette, és csupán hatalmas erejének köszönheti, hogy nem került még kerekes székbe is.

Tamás fizikai értelemben véve vak, az életben rejlő lehetőségeket mégis annyira élesen látja, hogy azt még az „épek” közül is sokan megirigyelhetnék. Zenél, tűzzsonglőrködik, táncol, és nem mellesleg anglisztika szakos egyetemista.

A Tánceániának őstagja, ebben a minőségében 2012 nyarán Indiába utazott, ahol hét hónapot töltött el. A lehetőségre saját maga figyelt fel, a pályázatot megírta, a támogatást elnyerte. A zsűri vállalkozó lelkületű egyéneket keresett, akik szociális téren olyan projektet kívánnak megvalósítani, amely nagy társadalmi változást ígér. Valószínűleg több mint elegendő visszajelzés, hogy Tamást, illetve az ArtMant kiválasztották, ráadásul Európából egyedüliként. Mindez egy „kemény eurós összeg” elnyerésével járt – ez tette lehetővé a hétfői ParaDOGMA est megszervezését is.

 Telt ház és zajos siker a Trafóban

„Jelenlétről akkor beszélhetünk, ha valakiről, aki a színpadon van, nem tudom levenni a szemem. Akkor neki ott helye van” – ezzel a gondolattal nyitotta meg a gálát Sándor Erzsi, az est házigazdája. Ez a fajta jelenlét minden darabban tetten érhető volt.

A Köztes Tér című előadás főszereplői magával ragadták a közönséget: az ÉNO (Értelmi Fogyatékosok Árpád-házi Szent Margit Napközi Otthona) mozgáscsoportja mosolyra fakasztó bájával, a Lélekpercek darab autizmussal élő szereplői szívszorítóan őszinte egymásra figyelésével és érintéseivel, a Tánceánia Együttes Álompart névre keresztelt performanssza pedig az egyénként és csoportban való létezés határainak elmosásával. A szerencsésebbek a zártkörű megnyitón előadott Képhang című művel is megismerkedhettek, amelyben látók és nemlátók, hallók és nagyothallók improvizáltak Szalóki Ági élő muzsikájára.

Változást a fejekbe!

Az, hogy valahogyan segíteni kell a fogyatékkal élők integrációját, egyre több platformon kommunikált, központi kérdés, amely jellemzően a fizikai szintű akadálymentesítés gondolatában és a munkahelyi esélyteremtés tekintetében fogalmazódik meg. Amíg azonban Szilvásváradon községszintű tiltakozás alakul ki az ellen, hogy fogyatékkal élő emberek költözzenek a településre azon egyszerű oknál fogva, hogy az ott lakók nem akarnak velük naponta találkozni és érintkezni, mondván: „nem nyújtanak szép látványt”, addig mindez csak könnyen pukkadó, elméleti szintű megoldás. De nem rossz első lépés.

Szilvásváradnak pedig ajánljuk figyelmébe az ArtMan Egyesület munkáját.

Gyógyerejű kultúra

Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület alapítása 2005-re datálódik, előzményei azonban jóval régebbre nyúlnak vissza. Halmozottan sérült, beszédképtelen fiatalokkal folytatott, többéves műhelymunka gyümölcseként, 2002-ben alakult meg a Tánceánia Együttes. A csoport „ép” résztvevői egyfelől a terápia, másfelől a táncművészet irányából érkeztek, és jellemzően önkéntes formában vállalták a közreműködést. A társulat harmóniájának alappillére a mai napig a közös bevonódás: a próbák során a fogyatékos személyek ötletei, meglátásai komoly hangsúlyt kapnak.
Az együttes léte, illetve sikerei már a kezdetektől serkentőleg hatottak a hasonló helyzetben lévőkre – a vakok például egyből „lecsaptak” a kezdeményezésre, őket pedig újabb és újabb érdeklődők követték. Idővel tehát a Tánceánia túlnőtt önmagán, így jött létre az ArtMan, amely tulajdonképpen egy kortárs művészeti gyűjtő. E pillanatban négy csoportot foglal magába: mozgássérültek, értelmileg akadályozottak, autisták, illetve vakok és látássérültek alkotnak egy-egy kompániát (a Trafóban is négy külön minielőadásnak lehetett tanúja a publikum).

A közhasznú egyesület kifejezett célja, hogy oktatási, művészeti és terápiás programjai révén elősegítse a fogyatékkal élő személyek társadalmi integrációját. Az egy-két hetente tartott próbák a tagok számára egy aktív alkotóműhelyben való részvétel lehetőségét, és ezáltal saját teljességük megélését biztosítják, amely folyamatok mind testi (a kortárs táncművészet kifejezetten fizikális!), mind pedig lelki értelemben jótékony dinamizmusokat indukálnak.

Az ArtMan a tudományos világban is erőteljesen képviselteti magát. Az egyesület tevékenységével számos szakdolgozat foglalkozott már, Bóta Ildikó mozgásművészeti specialista, a szervezet egyik vezetője pedig 2008 óta blokkszemináriumot tart az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, Bevezetés a táncterápiába címmel.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!