hvg.hu: A színházi szakmában az „egyházszakadás” egyre súlyosabb. Ön ezt szakmabeliként hogy éli meg?

Mohácsi János: Tapasztalok egy olyanfajta sértettséget – nem a magam részéről – aminek a színházi életben és a magánéletben sincs helye. Amikor például Vidnyánszky Attila azt mondja, hogy őt kirekesztette a szakma, az nettó csúsztatás, mert az övé az egyik legsikeresebb pályafutás, és már 10 évvel ezelőtt is az volt. Onnantól kezdve, hogy kiderült, milyen remek színházat csinál Beregszászon, mindenki elismerte, bárhol rendezhetett. Az, hogy mit írnak róla a kritikusok, az a kritikusok magánügye. Én sem mindig török ki tomboló örömben a darabjaimról szóló kritikáktól. Mivel Vidnyánszky a regnáló politikai erő oldalára állt, most ő hozza a szabályokat, az ő emberei ülnek a bizottságokban, ezért, aki ma jelentőségteljes, békülékeny gesztusokat tudna tenni például a független társulatok felé, az ő. Tudok olyan megbeszélésekről, ahol állandóan arról beszélt a Vidnyánszky, hogy mi meg ti, és akkor Schilling Árpád megkérdezte tőle, hogy mi az, hogy mi meg ti, erre ő húzott egy vonalat az asztalon, és azt mondta, hogy mi meg ti. Szóval ott történt a szakma kettévágása, amiről sokszor könnyes szemmel és elhaló hangon nyilatkoznak pont azok, akik ezért felelősek.

hvg.hu Ez a szakadék és párbeszéd-képtelenség egyre jobban jellemző mind a politikai életben, mind az ország egészére nézve.

M. J.: Ebben a két oldal felelősségét nem lehet összemosni. Attól, hogy a sakktábla egyik oldalán áll egy teljes csapat, a másikon pedig pár kósza gyalogos, még nem mondhatjuk azt, hogy sakkozunk. Miközben az egyik oldalon gőzerővel folyik a demokrácia fölszámolása és diszkreditálása, addig a másik oldal nem tudom, mit tud beletenni a mérlegbe, leginkább a tehetetlenségét. Az, hogy itt képtelenség van a párbeszédre, lírai hasonlattal élve, nagyjából olyan, mintha a zsákutcában a sintér és az eb közti párbeszédet hiányolnánk.

Mohácsi János

Fülöp Máté

hvg.hu: Ebbe a tendenciába illeszkedik a Heti Válaszban néhány hete megjelent támadás a „politizáló”, aktuálpolitikai utalásokkal teli színházi előadásokkal szemben. Mit szólna ahhoz, ha egy nagy országos médium újságírója elkezdené a szőnyeg szélére állítani például azért, mert a Radnóti Színházban futó, A csillagos ég című darabja ironizál a mai kultúrpolitikán.

M. J.: Amikor elolvastam a cikkből az első flekket, azt gondoltam, hogy válaszolni fogok rá, de mire a végére értem, rájöttem, hogy nincs mire, mert ez az írás az elejét kitevő feljelentésszerű kijelentést leszámítva nem szól semmiről. Az újságíró kiragad egyes elemeket bizonyos előadásokból: a cikket átható mélységes felületesség azt sugallja nekem, hogy nem is látta ezeket az előadásokat. Ez a cikk művészet- és színházelméleti szempontból teljesen megalapozatlan, mert egy újságíró nagyon sok mindenért kritizálhat egy előadást, például azért, mert a koncepciója valahol hibázik, de azt nem mondhatja meg, hogy a színház mivel foglalkozzon. Azzal foglalkozik, amivel akar. Egy rendező vagy színházigazgató sem mondja meg az újságíróknak, hogy milyen témákról írjanak. Szóval szégyellje magát, aki ilyeneket ír.

hvg.hu: A csillagos ég című darabban ezekhez hasonló szituációkat állít színpadra. Feltételezem, számos reális tapasztalat van többek között a hozzá nem értő, a művészek munkáját ellehetetlenítő kultúrpolitikai potentátokkal kapcsolatban.

M. J.: Valóban sok reális tapasztalat van benne. A darab alapötlete az öcsém, István indulatából született, aki nagyon kiakadt az iskolarendőrség bevezetésétől. Ehhez hozzáadtuk a zalaegerszegi színházi társulat történetét, ami annyira modellértékű volt számomra, hogy tudtam, egyszer darabot csinálok belőle. A kultúrpolitika pedig szembejön: elolvasod az újságban, nem kell hozzá különösebben anyagot gyűjteni, vagy közvetlenül súrlódni vele. Kaposváron persze szereztem személyes tapasztalatot a helyi képviselőkkel kapcsolatban. Ez a darab nekem a politika helyett inkább arról a helyzetről szólt, amikor egyszer csak közlik veled, hogy te vagy a legjobb. Éled a vidéki színészek megszokott életét, míg egy szép napon kiderül, hogy nem egy hétköznapi, közepes tehetségű színész vagy, hanem te vagy a legjobb, csak az ellenség, vagy a Hétszünyű Kapanyányimonyók eddig eltitkolta előled. Első sorban az érdekelt, hogy mindez hogyan változtatja meg az ember viselkedését, milyen személyes katasztrófákat okozhat.

hvg.hu: Ön került már hasonló helyzetbe?

M. J.: Ez a veszély mindenkit reálisan fenyeget. Éppen ezért különösen az alkotással foglalkozó embernek komoly iróniával, öniróniával kell szemlélnie a saját pályafutását, mert a tehetség rendkívül folyékony dolog. Peter Brook erről azt írja, hogy ugyanaz a fiatal színész, aki nagy színészek társaságában senkinek mutatkozik, a fiatal kollégák közt lehet briliáns. Könnyen lehet, hogy egy színész életében eltelnek évek komolyabb teljesítmény nélkül, egész egyszerűen azért, mert érik benne valami, hogy utána kiteljesedjen, nagyot robbanjon. Vagy épp ellenkezőleg: eleinte nagyon jó, aztán elfárad és kiég. Szóval, aki azt gondolja, hogy ő a legjobb, sőt, ha a színházban valaki azt hiszi, hogy ő ehhez ért, és bármit is kisujjból képes megcsinálni, az bizony letért az útról.

hvg.hu: Pályája Kaposvárról indult. Az egykori legendás színházi műhely ma romokban hever.

M. J.: Nagyon komoly színház volt Kaposváron. Sok időt töltöttem el ott, sokszor elégedetlenül is, mert nem tudtam mindig kibékülni azzal a minőséggel, ami egy ilyen gyakorló színházban törvényszerűen készül. Nem feltétlenül úgy futottak neki minden előadásnak, hogy az a legjobb legyen. Ettől függetlenül minden kaposvári előadásban borzalmasan erős kontroll működött a színészi munka fölött, és volt egy nagyfokú igényesség, ami sokszor alaposan átgondolt, komoly előadásokat hozott létre. A színészek, a társulat olyannyira erős volt, hogy képes volt átlendíteni az előadásokat az esetleges rendezői vagy más gyengeségeken.

Kaposvár mint színházi műhely, és mint színház viszont ma már gyakorlatilag nem létezik: kiírta magát a magyar színházi életből, mert politikailag ki lett nyírva. Úgy döntött a város vezetése, hogy Kaposvár a legjobbat érdemli. Úgy tűnik, ez a legjobb, ami most ott van.

hvg.hu: Kaposváron a színházzal párhuzamban a helyi egyetem sem muzsikál túl jól. Legutóbb a dress code botrány kapcsán lehetett hallani a campusról.

M. J: Különösen szép ékköve a hülyeségnek az egyetemisták dress code-ja. Az a pedagógus, aki a viselkedésével, a stílusával nem tudja elérni, hogy a diákok ne melltartóban és alsógatyában járjanak az órájára, az meg is érdemli, mert egész egyszerűen nem alkalmas erre a pályára. Ezeket a dolgokat nem lehet előírni, nem lehet szabályozni. Milyen alapon dönti el bárki is, hogy egy nőnek provokatív-e az illata?

Fülöp Máté

hvg.hu: 2012-ben Vidnyánszky Attila vette át az intézetvezetői stafétát a kaposvári színházi tanszéken, aki azóta már az egyetem rektorhelyettese. Önt viszont elbocsátották.

M. J.: Ősz elején rúgtak ki, amivel együtt megvonták a kaposvári egyetemi munkához való jogomat is. Most épp a felmondási időm utolsó napjait töltöm. Nem tudom pontosan, hogy mi folyik a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetében, de az biztos, hogy Vidnyánszky Attila kaposvári színészosztálya borzasztóan ki van stafírungozva: utazgatnak mindenfelé, például jártak Moszkvában, a Nemzeti Színház színészlakásaiban laknak, a többieknek pedig coki. Kocsis Pál például a saját zsebéből fizette az osztálya legutóbbi vizsgájának költségeit. Ez nem annyira meglepő, hiszen a mi időnkben is így volt. Amikor Csáki Judit volt a tanszékvezető, kénytelenek voltunk létrehozni egy alapítványt, ahonnan az osztályok vizsgaelőadásait finanszíroztuk. Miközben mindez az egyetem kötelessége lett volna.

Ebből a picike vidéki intézményből, aminek a költségvetése kisebb, mint a pécsi egyetem hiánya, nagyon fáradságos munkával csináltak egyetemet, nem utolsó sorban a színész szak segítségével. A valaha 6 ezer fősre tervezett egyetemre jelenleg jó, ha 3 ezer ember jár. Nem nehéz belegondolni, hogy mit jelent ez a hallgatók után járó állami támogatás és az általuk fizetett költségtérítés szempontjából. Ezzel szemben például a színész szaknak van értelme, mert borzasztóan népszerű, és az intézményvezető személyétől függetlenül a túljelentkezés minden évben sokszoros.

hvg.hu: A kimenet is elég sikeresnek tűnik annak ellenére, hogy a Kaposváron végzett színészeknek mintha kevésbé lenne kipárnázva az útja a későbbi boldogulás felé a Színművészeti Egyetemen végzettekkel szemben.

M. J.: Tény, hogy a Színműn végzettek könnyebben bejutnak a fővárosi színházakba, mint a kaposváriak. Az is Vidnyánszky Attila nagy elképzelései közé tartozik, hogy a Színmű a budapesti színházaknak képzi az utánpótlást, a Kaposvár pedig a vidéki színházaknak. Ez ugyanolyan kifinomult gondolat, mintha azt mondanám, hogy a Pécsi Egyetem a délmagyarországi régiónak képez orvosokat. A színészet, csomó más szakmához hasonlóan ezen a nyelvterületen univerzális. Ma már minden átjárható: nagyon sok színész játszik egyszerre kőszínházi és alternatív társulatokban.

hvg.hu: Március 31-én a 2012-ben végzett kaposvári színészosztálya rendhagyó esttel emlékezik Cseh Tamásra a Belvárosi Színházban. Honnan jött a Micsoda útjaink című előadás ötlete?

M. J.: Az osztályom harmadéves énekvizsgájára azt találtam ki, hogy adjanak elő Cseh Tamás-dalokat. Egyrészt azért, mert nagyon szeretem Cseh Tamás és Bereményi Géza munkásságát, másrészt a feladatot különösen fontosnak tartottam a színészi fejlődés szempontjából. Amikor énekesként, frontemberként szemben állsz a közönséggel, nagyon magányos vagy, és csak rajtad múlik, hogy mivel töltöd meg a dalt, ami egy különösen törékeny műfaj. Szerencsére ezt a projektet az énektanáruk, Rozs Tamás és az akkori tanszékvezető, Csáki Judit is jó ötletnek tartotta, ezért mindenki választhatott magának dalt, nem is egyet, aztán valamelyik vagy sikerült, vagy nem. Menet közben elég sok kihullott a rostán, de végül nagyon erős vizsga lett belőle, ezért elkezdtünk reménykedni benne, hogy koncert is lehet belőle.

Fülöp Máté

hvg.hu: Lett is, először Kaposváron, utána Pécsen, majd Pesten is nagy sikerrel játszották, végül Amerikába is eljutottak vele, ahol film is készült a koncertturnéról.

M. J.: Az amerikai turné az osztály egyik tagjának, Boros Annának és az ő amerikai kapcsolatainak köszönhető, aki hihetetlenül sokat dolgozott az út megszervezésén. Az osztály egy másik tagja jóban van a Tiszeker Dániel-féle filmes céggel, akik kitalálták, hogy forgatnak egy filmet a turnéról. Ebből volt is vita köztünk, mert a koncertfilmet csak akkor tartom jó műfajnak, ha egy brutálisan nagy zenekar vagy előadó van mögötte. Hála az égnek ennek ellenére leforgatták a filmet, és amikor leültek tárgyalni Orlai Tibor producerrel, azt kérte tőlük, hogy a Belvárosi Színházban mutassák be a filmet, és a koncertet is.

hvg.hu: A produkcióban Csákányi Eszter és Kulka János is fellép. Ők is sok szállal kötődnek Kaposvárhoz. Ennyire összetartó lenne az ottani közösség?

M. J.: Nem tudom, hogy János és Eszter korábban látták-e az osztályt, ismerték-e őket. Az biztos, hogy fordítva igaz: egy színészhallgatónak vaknak és süketnek kell lennie ahhoz, hogy ne találkozzon Csákányi Eszterrel és Kulka Jánossal. Ami pusztán összetartja őket, az a dal. Semmi más. A közös munkától ez biztosan változni fog, mert nem hiszem, hogy ezek a jó személyiségű színészemberek elsuhannának egy ilyen találkozás mellett.