A költészet napja - Radnóti Miklós

Bolond, ki földre rogyván  fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként  mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,  mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,  maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?   még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony   s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,  mert ott az otthonok
fölött régóta már csak  a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,  eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos  a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:  nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,  s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor  a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,  míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna  az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök  ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén  a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan  a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!  a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,  kiálts rám! s fölkelek!