Oszaka a mai Japán második legnagyobb üzleti centruma. Tobita, a város vörös lámpás negyede méltán híres, hiszen ennél nagyobb bordélycentrumot egész Japánban nem találni. Az itt található kuplerájok bejáratainál térdeplő fiatal hölgyek hívogató látványa azonban egyértelművé teszi, hogy errefelé főképp a férfiak igényeit szokás kiszolgálni. Jake Clennell kamerája viszont magányos, szerelemre éhes fiatal nőket mutat, és férfiakat, akik álmokat adnak el nekik. Méregdrágán.

A Stylish Cafe Rakkyo-t hiába keressük Tobitában, ennek a bárnak a Csuó kerület (a központi üzleti negyed is itt található) ad helyet. A bár egy nagyobb ház negyedik emeletén rejtőzik, és sem az utcán, sem az interneten nincs túlreklámozva (ami azt illeti, a Rakkyo-nak még saját weblapja sincs). A reklám ugyanis – japán szokás szerint – élőben folyik, azaz a fiúk kint sétálgatnak az utcán és rámenősen „zaklatják” az arra járó hölgyeket. Mivel a prostitúciót a gésák tradicionális tiszteletével szemben lenézik a szigetországban, a legtöbb megszólított nő agresszíven, vagy egyáltalán nem reagál. Mi lehet akkor a siker titka?

Hát persze. A pénz. A szerelem árának az ára. Issei-san, a klub tulajdonosa és egyben első számú sztárja kertelés nélkül válaszol az anyagi jellegű kérdésekre. „Mivel nem tudok nem törődni velük, én sem viszek haza ötvenezernél többet egy hónapban,” mondja, és nem yenről beszél. Issei-san szerint a bűntudat teszi igazán nehézzé ezt a mesterséget, hiszen az egész üzlet azon alapszik, hogy férfiak szerelmet hazudnak nőknek, akik ennek fejében minden pénzüket a klubban költik el.

A megkérdezett törzsvendégek komoly célokkal bírnak a fiúk iránt. Egyikőjük, Issei-san talán legkiemelkedőbb rajongója heti két-három alkalommal látogatja meg szerelmét, akihez minden további nélkül férjhez menne, sőt, határozott igennel válaszol a meghalna-e érte kérdésre is. A hölgy (aki nem lehet több harmincnál) egyébként új állásából finanszírozza kedvtelését; vagy, ahogy ő fogalmaz: „megengedhetem magamnak, hogy anyagilag támogassam Issei-sant”. Kicsivel később, az interjú során róla is, s a többi törzsvendégről is kiderül, hogy prostituált.

„Munka után rettenetesen érzem magam. Megbánom, hogy megint eladtam a testem. De amikor kifizetnek, eszembe jut, hogy bármit megvásárolhatok magamnak. Ilyenkor nagyon komolyan átgondolom, hogy mire akarom költeni a pénzt, és arra jutok, hogy leginkább mosolyogni szeretnék. Mosolyogni jó. Így aztán úgy döntök, hogy a Rakkyo-ba viszem a pénzem.”

Ebből a gondolatmenetből gyorsan leszűrheti az ember, hogy az effajta nők rettentő magányosak és nyomorultak lehetnek… de mielőtt megfogalmaznánk az ítéletet, számoljunk a ténnyel, hogy a japán társadalomban nőnek lenni európai szemmel nézve nem leányálom.

Egy átlagos japán nő 25-26 éves koráig gyakorlatilag azt csinálhat, ami csak jólesik. Ez az a korosztály, amire a közismert (és nyugaton is egyre divatosabb) drága és haszontalan kütyük és divatkellékek piaca épül. A fiatalkori tombolás után azonban a hölgynek illik férjhez menni, és szolid háziasszonyként háztartást vezetni, gyereket nevelni. Mivel a nyugatitól gyökeresen eltérő munkahelyi szokások miatt a feleség csupán hétvégén találkozik a férjével, a japán nők többsége családban, mégis magányosan és perspektíva nélkül éli az életét.

Mindezt figyelembe véve kevésbé tűnik meglepőnek, hogy fiatal nők – évezredes hagyományt téve ezzel magukévá – partnert vásárolnak maguknak a szórakozáshoz. S mivel az effajta szórakozás férfiak számára is csak nehezen megfizethető, a hölgyek előbb-utóbb maguk is prostituálódnak.

„Mit teszek a szüleimtől kapott testemmel? Miért költöm a nehezen megszerzett pénzemet ilyesmire? Volt egy időszak, amikor ezek a kérdések foglalkoztattak. De mivel az effajta helyek közönségének 70-80 százaléka prostituált, itt legalább nyíltan beszélhetek a munkámról. Ezek a fiúk nem néznek le sem engem, sem azt, amivel foglalkozom. Azt hiszem, főképp emiatt járok ide.”

Issei-san tudatában van annak a ténynek, hogy vállalkozását miből tartják el látogatói. Bár Japánban az életszínvonal nem nevezhető alacsonynak, egy átlagfizetésből élő nő a töredékét sem tudná kifizetni annak az összegnek, amit ezek a hölgyek heti szinten költenek pártfogoltjaikra. A megkérdezettek többsége egy-egy éjszakán akár öt-hatezer dollárt is elkölt. Mosolygásra. Megiszod, kihányod, megismétled – ez egy ilyen szakma

„Ez a munkád, tudod – magyarázza Issei-san – és a nő megengedheti magának, hogy költsön. És amíg ettől boldog, miért ne hagynád, hogy fizessen? Ez egy bár, ahová inni jár az ember, nem pszichiátria, és te azért vagy, hogy ő jól érezze magát, amíg iszik. Nem baj, ha némi érzelem is megjelenik, de észben kell tartanod, hogy a nők azért jönnek, hogy lazítsanak, megszabaduljanak a stressztől, és hogy te ebben segíts nekik. Úgyhogy igazából semmi rosszat nem teszel, nemde?”

Ezzel nyugtatja magát minden fiú, aki ebben a szakmában dolgozik; miközben minden üveg pezsgő után vért hány a wc-ben, és próbál nem tudomást venni a szétment májáról, hiszen a kuncsaft odakint vár és ég a szerelemtől.

Aztán reggel, amikor mindenki hazaindul, üres tekintettel hagyja el a Stylish Cafe-t, megpróbál nem gondolni arra, hogy mennyire betegnek tartja a vendégeit, és gyorsan ágyba bújik, mert délután a megkeresett pénz túlnyomó részét arra kell költenie, hogy ismét makulátlan mangafiúvá váljon. Csak még egy éjszakára.

Zsolnai Ferenc