Abba, Celine Dion, Sandie Shaw. Mi a közös bennünk? Hogy mindhárman az Eurovíziós Dalfesztiválon debütáltak, és váltak aztán meghatározó popzenei ikonná. És hiába oszlanak meg a vélemények az 56 éves dalversenyről, zenei ízlést félretéve egyet leszögezhetünk: az Eurovíziós Dalfesztivál a világ legnagyobb nem-sport (és a magyarok többsége szerint szombat óta, nem is annyira sportszerű) tévés eseménye – írja a Spiegel Online egyik elemzője. Olyasmi tehát, mint egy popolimpia, melyet néhányan elkezdtek tudományosan is vizsgálni.
Érdekes, hogy az egyik kutató éppenséggel amerikai: Karen Fricker Los Angeles-i, és a doktori disszertációjának tanulmányi útja alkalmával, Dublinban találkozott először az eurovíziós jelenséggel. 2008-ban összeállt egy másik akadémikussal, Milija Gluhovic-kal, és a brit kormánytól kapott 40 ezer eurós támogatással a zsebükben elkezdték vizsgálni az Eurovíziós Dalfesztivál történetét, politikai, geográfiai és szociológiai hátterét. Düsseldorfban idén például a dalverseny fordulóival egy időben workshopokat tartottak, jövőre pedig egy esszégyűjteményben fogják publikálni a tapasztalatokat.
„Nem értem, hogy miért tartott ennyi ideig az akadémikusoknak ráébredni, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál által a kontinens 56 éves pop- és műfajhistóriája áll a rendelkezésünkre.” Sőt, nem csupán zeneileg jelentős az esemény: „Egy feltáratlan kincsesláda” – lelkendezik Fricker, aki a vasfüggönyön inneni és azon túli kultúrák és társadalmak leképezését is vizsgálta kollégájával. „Az Eurovíziós Dalfesztivál és az új Európa” elnevezésű programjuk a keleti blokkal kibővült szabad Európa popkultúráját veszi górcső alá.
A leggyorsabban bővülő Unió
Az Eurovíziós Dalfesztivál résztvevőinek száma a berlini fal leomlása óta majdnem kétszeresére nőtt, 1989-ben még 25-en versenyeztek, 2011-ben már 43 ország küldte produkcióját, és amin a geográfiailag korlátolt gondolkodásúak a legtöbbször megütköznek: ebből a 43-ból néhány jóval kívül esik Európa földrajzi (és nem utolsósorban politikai) határain. Az idei győztes például Azerbajdzsán, egy kaukázusi állam, de a fesztivál történetében észak-afrikaiak is képviseltették magukat, mivel az EBU (azaz az Európai Műsorszórási Unió) szabályzatában nincsenek földrajzi korlátok, bármely ország közcsatornája tag lehet.
Nagyítás-fotógalériánk az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjéről.
AP Photo
Ennélfogva azonban közösségi, azaz „uniós” ereje is sokkal nagyobb lehet, mint mondjuk az EU-nak, legalábbis egyszer egy évben, egy estére. "Az Eurovízió az, amikor Európa jelképesen összejön” – mondja Gluhovic, aki szerint „az előadások hatalmas szimbolikus értékkel bírnak és néhány ország megítélésen is változtathatnak”.
A közösködés demokratikus jellege azonban többször megkérdőjeleződött, 2008-ban például a BBC közvetítője Terry Wogan nyíltan, élő adásban becsmérelte a keletieket, és kijelentette, a nyugat-európaiak nyugodtan kivonulhatnak a versenyről, úgysincs esélyük a szláv blokkszavazatok ellen.
Fricker azonban szomszédok egymásra szavazásában nem összeesküvést lát, hanem egy egyszerű kulturális affinitást: „Ha a bolgárok hallanak egy szerb dalt, az nekik ismerős. Még ha szerbül van is, sok mindent megértenek belőle, mert szláv nyelvet beszélnek”, a rokonlelkűség pedig nem csupán lingvisztikaliag, hanem történelmileg is adott, ehhez jönnek még a közös és/vagy hasonló hagyományok, melyek ugyanúgy megvannak a dél-európai államok között vagy a Baltikumban, vélekedik Gluhovic. Ami viszont érdekes tény: az utóbbi tíz évben hétszer nyert keleti produkció.
Megfelelni vágyás vagy önmisztifikáció
Fricker és Gluhovic a szerb (2007), az orosz (2008) és az ukrán (2004) győzelmeket áttekintve három teljesen különböző hozzáállást regisztrált. Marija Serifovic például szerb nyelven énekelte el a Molitva (Ima) című dalt. Az elemzők szerint sokan csupán egy öltönyös „leszbika” produkcióját látták benne, mások, azaz a szavazó többség mégis többletjelentést vélt felfedezni az előadásban. Az érzelmes ima meghallgattatott.
A következő évben az oroszok teljesen más végéről fogták meg a versenyt, és egy profi amerikai producert kértek fel, hogy segítse a küldöttjüket. Dima Milan így egy nyugati popkultúrának megfelelő számmal tarolt 2008-ban. Ugyanezt próbálták az oroszok idén, amikor Alexej Vorobjovot Lady Gaga producere, a RedOne vette kezelésbe. Immáron sikertelenül.
Az ukránok pont fordítva győztek még 2004-ben, debütálásuk alkalmával. Ők kihasználták a keleti országok misztifikációját, az énekesük, Ruszlána Lizsicskó a Wild Dances amúgy angol nyelvű performanszában ötvözte az ősi ukrán táncokat, a szláv hangzást és a szexi megjelenést. Sikerült kellően feltüzelnie a közönséget a „vad és barbár” előadással, aminek előkészítéseként az énekesnő állítólag a Kárpátokba vonult, hogy tanulmányozza az ősi hagyományokat, a jelmez pedig egyenesen a hucul törzs népi viseletéből merített.
Keleti kulturális misszióAmi vitathatatlan, hogy ezek a keleti országok hatalmas erőforrásokat (anyagit és emberit egyaránt) mozgatnak meg az Eurovíziós Dalfesztivál kedvéért, hogy országukat megismerje az a 120 millió ember, akit képernyőhöz köt a dalverseny.
Az idei azerbajdzsáni győzelem is komoly befektetés és tudatos készülődés eredménye – írja a zene.hu mai cikkében. Az Eurovíziós Dalfesztivál a kaukázusi államban nemzeti üggyé vált, az elnök állítólag évekkel ezelőtt (pontosabban mióta Örményország lepipálta őket) állami feladatként kezelte a szereplést.
Az előadókat gondosan válogatták és „preparálták”, nem volt véletlen az sem, hogy fiú-lány duó adta elő a dalt, akiknek egymáshoz előtte semmi közük nem volt, viszont mindkettejük nyugatot megjárt (és ott élő), tapasztalt zenész. A hangzásnál törekedtek arra, hogy a modern (azaz nyugati) alapok mellett érvényesüljenek az orientális elemek is, így kedvében járjanak mindenkinek.
2011-re beért a sokmilliós befektetés, és amit nyertek, az több egy pokálnál. Rajtuk a világ szeme most és jövőre, ami Baku turizmusának is hatalmas lendületet adhat.