„Talán bölcs volt, azért nem született meg a gyermekem”
Közel 30 anya és apa mesélte el Singer Magdolna gyászterapeutának gyászát és az újrakezdést: vetélés, abortusz vagy szülés közbeni halál miatt veszítették el gyermeküket. Az Asszonyok álmában síró babák című könyv a napokban jelenik meg, ebből választottunk egy történetet.
Bennem későn ébredt fel a gyermek utáni vágy. Az igaz, hogy mivel nagy családban nőttem fel – hatan voltunk testvérek –, számomra a család fogalma egyet jelentett egy kis csoporttal, egy összetartó kis közösséggel, amelynek több tagja van, nem pusztán egy házaspár, vagy egy-két gyerek. Abban biztos voltam, hogy ha családom lesz, akkor több gyermekem lesz, de ez a tudat nem jelentette a vágyat még. A testvéreim gyerekeire sokat vigyáztam, így mindig volt kisgyermek a közelemben, szerettem is őket, de nem gondoltam, hogy nekem is kellene már egy saját gyermek.
Viszonylag későn mentem férjhez, közel a harminchoz. Agrármérnökként dolgoztam egy vállalatnál, ahol a férjem is dolgozott. Az ebédlőben, itt-ott összefutottunk, így ismerkedtünk meg. Megszerettük egymást. Gábor egyetlen gyermek volt, mégis, olyan összhang volt köztünk a családelképzelés terén, mintha ugyanaz a gondolat lett volna mindkettőnk fejében. De minden más téren is jól összeillettünk. Úgy gondoltuk, hogy az esküvő után jöhet is az első gyermek. Hármat terveztünk, végül négy gyermekünk született. (...) A kis Attila különösebb nehézség nélkül megszületett, semmilyen rossz emlékem nincs a szüléssel kapcsolatban, igaz, jó sem. Kisfiamat épp csak megmutatták egy pillanatra, majd elszaladtak vele, nem ölelhettem meg, csak sok órával később, amikor szoptatáshoz hozták.
Amikor hat hét múlva a kontrollon azt mondták, minden rendben van, a kényszerű szünet után ismét összebújhattunk a férjemmel. Azonnal megfogant bennem egy újabb élet. (...) Hát ez bizony korán jött, gondoltuk, de azért, ha már jönni akar, hát jöjjön! Bálintka hamarabb jött a világra, mint kellett volna, ezért igen kis súllyal született. Koraszülöttként még sokáig bent volt a kórházban, én pedig az egy éves kisfiam mellől szaladgáltam be Pestre szoptatni, vele lenni. Örültünk a második fiunknak, de azért évekig bennem volt, hogy elvettem valamit a nagyfiamtól. Csak mostanában sikerült önismereti csoportfoglalkozáson feldolgoznom ezt.
Kicsit olyan elhallgatásféle
Bálintkát hazahoztuk ugyan, de vissza kellett vinni lágyéksérv miatt, majd később is sokat betegeskedett, volt vele aggodalom épp elég. De tudod, nekem a gyerekekkel való foglalkozás nem teher, még ebben a nehéz időszakban sem éreztem úgy, hogy ez megviselne engem, pedig sokat kellett éjszakázni is, meg hát, gondold csak el, mindketten csöppek voltak. Emlékszem, Attila állt a járókában, és nézett rám nagy, és talán szomorú szemekkel, amikor szoptattam a kicsit. Őt is akkor etettem kanállal, hogy ne érezze magát mellőzöttnek. Csodálatosan összetartó, jó testvérekké váltak, az óvodában például mindig keresték egymás társaságát, és ez később is így maradt, ma is jó testvérek. Én nem ismertem a testvérviszályt, testvérféltékenységet. A férjem is született apa volt, már az újszülött kisbabánkat is olyan jól tudta gondozni, fürdetni, ringatni, mintha tanulta volna már valahol, pedig az ő rokonságában nem volt kisbaba, egyszerűen csak ösztönösen tudta, hogyan kell hozzájuk közeledni.
A két fiam születése után már nem akartam ugyanolyan leterhelő munkát végezni, az agrármérnöki munka már nem kisgyermekes anyának való. Szereztem tehát egy másoddiplomát, elvégeztem a mérnök-tanári szakot, és tanárként helyezkedtem el. Építkezésbe kezdtünk, nem akartunk még újabb gyermeket, ezért védekeztünk. Soha máskor, csak ebben az időszakban. Nem tablettával, ami teljes biztonságot nyújt, hanem így-úgy, ezért mégis állapotos lettem. Hát ő bizony nem jókor akart megszületni! Természetesen elfogadtuk, amit az élet ajándékozott nekünk, de valahogy ezt a várandósságot nem úgy viseltem. Akárhogyan is, nem tudtam a lelkemet függetleníteni a családi gondoktól, a szűk, kis lakás adta nehézségektől, az építkezés nyűgjeitől, és nem tudtam az anyai énemmel belehagyatkozni a babavárás csodálatos érzelmi állapotába.
Félidős voltam, amikor különböző problémákkal be kellett feküdnöm a kórházba. Nem tűnt súlyosnak, mégis, egy nap elöntött a vér. Tudtam, hogy ez mit jelent, hogy elveszítem a gyermekemet, de akkor valahogy nem tudtam átérezni a veszteséget, csak mentem a műtőbe, ahogyan erre kértek, és csak a fizikai valóság kötött le. A műtét után bejött a férjem, és együtt sírtunk. Kimentünk a kórteremből, hogy a többi asszony ne lásson bennünket, kerestünk egy békés sarkot, és ott sírtunk. De nem úgy emlékszem vissza erre a napra, mint valami nagy-nagy elkeseredésre, volt bennünk elfogadás is, valami olyasmi, hogy ez benne van az életben, olyasmi, amit el kell fogadni, mint az életünk részét. Születünk és meghalunk mindannyian, így van ez, és bizony ez alól a szeretteink sem kivételek.
Sírtunk persze, csak, hogy is mondjam, a szomorúságunkban benne volt a vigasz is, az elfogadás. Azzal nyugtatgattuk egymást, hogy otthon van a két szép gyermekünk már, belőlük merítettünk vigaszt. A család többi tagja, szüleink, testvérek nemigen beszéltek erről. Kicsit olyan elhallgatásféle volt. A két fiunk pedig még nem is tudott a kistestvér érkezéséről, valamiért vártunk még azzal, hogy elmondjuk nekik, éppen akkortájt készülődtünk. (...)
Ennyi év után is csak sírva
Még nem épült fel a házunk, tehát még mindig védekeztünk a nem várt gyermek ellen, amikor megint csak várandós lettem. Ő lett a mi egyetlen lányunk, mert három fiunk van, és egy kislány. Ez a szülés olyan volt, hogy azt kívánom, soha, soha nem ismétlődjön meg ilyen senkivel, de még csak hasonló sem. Ugyanabban a kórházban szültem, ahol a többi gyermekemet. Az orvosom éppen szabadságra ment, de előtte befektetett a kórházba, hogy megnézze, hogyan is állunk, mikor szülök. Néhány napja bent voltam már, az orvos közben elutazott, amikor éjszaka megindult a szülés.
Harmadik gyermekként igen viharos sebességgel jött, úgyhogy gyorsan szóltam a nővérnek, hogy riasszon egy orvost, mert jön a baba. Pontosan tudtam, hogy ezek már tolófájások. Tíz perc múlva jött is az orvos, megvizsgált, de azt állította, nem lesz itt még szülés, feküdjek vissza. Hiába akartam azonban a tanácsa szerint eljárni, határozottan éreztem, hogy a baba jön kifelé. Kiabáltam a nővérnek, aki rám nézett, és látta, hogy ez bizony már a szülés. Kérte, hogy menjek fel a második emeletre a szülőszobába.
Megpróbáltam eljutni a liftig, rettenetes volt, úgy éreztem a kisbabám szétfeszít már és kizuhan a kőre. Alig tudtam lépni ettől a feszítő érzéstől és a heves fájdalomtól. A nővér rám szólt, hogy nem használhatom a liftet, menjek fel gyalog. Két emeletet kellett felvánszorognom, ezt, amíg élek, nem felejtem el. Sok idő telt el, hiszen minden egyes lépcsőfokért külön meg kellett küzdenem. Meg is lett a következménye ennek az erőfeszítésnek és a halogatásnak: végbélsérvem lett, és amikor végre felértem, és szülhettem, szerteszét repedtem. Az orvos, aki elkezdett összevarrni, folyamatosan szidott engem, hogy miért nem jöttem előbb, most hogy nézek ki, és mennyi munkát adtam neki ezzel a varrogatással, nincs neki erre ideje, és ez mind elkerülhető lett volna, ha én rendesen viselkedem. Nem számított, hogy én mit mondtam, ő csak szidalmazott tovább. Látod, ennyi év után is csak sírva tudok erről beszélni, és ilyen felindultan, mert hát mondd, hogy lehet ilyen mélységesen megalázni egy szülő nőt?
A szüléstől nem ment el a kedvem, mert hat év elteltével olyan hevesen kezdtem el vágyódni még egy gyermek után, hogy nem is volt választásom: csak repültem ennek a vágyhullámnak a tetején az újabb anyaság felé. Igaz, én akartam a negyedik gyereket, de Gábornak sem kellett kétszer mondani. Karcsikát már azonnal a mellemre tették. Mindegyik gyerekemet imádom, de olyan mély lelki összetartozás, mint vele, egyikkel sincs, és tudom, érzem, hogy ez az első nagy találkozásnak a következménye, mert amikor összeért a testünk, összefonódott a lelkünk is.
A nők ősi tudásával
Kétéves volt Karcsika, amikor a férjem munkanélküli lett, így el kellett gondolkodnunk, hogyan tovább. Visszamentem dolgozni, de a magam területén nem volt hely, ezért a szellemileg sérült gyerekeknél ajánlottak fel egy állást. Ha már így adódott, elvégeztem a gyógypedagógiai főiskolát is, hogy szakértelemmel tudjam végezni ezt a felelősségteljes munkát. (...) Elmentem a Református Egyetemre és elvégeztem a szupervizori kurzust is. Közben többféle önismereti csoporton is részt vettem, és ma már magam is vezetek csoportokat.
Sajnos a férjem meghalt három éve. Korábban volt egy gerincsérülése, eltört egy csigolyája, amikor segített a barátja házának építésén. Ez egy kicsit megváltoztatta őt, a korábbi bizakodó, optimista és életszerető természete szkeptikussá, keserűvé vált. Később beteg lett, és négy év küzdelem után meghalt. Most egyedül nevelgetem a gyerekeket, vagyis hát nem mindet, hiszen a legnagyobb, Attila már kirepült, a másik három ugyan otthon van, de Bálint is dolgozik már, van saját jövedelme. A kislányom és Karcsi még iskolás. Nekem a család az első. Gyerekeim biztatnak, járjak nyitott szemmel, gondoljak magamra is. Elindult egy kapcsolat egy férfival, de elégedetlenkedett, mert nekem még kötelezettségeim vannak a gyermekeim felé. Nem baj, majd ha akar nekem küldeni az univerzum valakit, akkor küld, és én örömmel elfogadom, de ha még nincs itt az ideje, azt is elfogadom.
Azt hiszem, úgy általában véve is elfogadó vagyok az élettel szemben. A kisbabám elvesztésére is úgy gondolok vissza, mint aminek úgy kellett történnie. Hiszem azt is, hogy mivel nem jókor jött, nem vártuk őt örömmel, ennek is szerepe lehetett abban, hogy elveszítettük. Hiszem, hogy olyan tudattalan mozgatóerők is működnek, amelyekről sejtelmünk sincs, és hogy az a kicsi lélek, talán bölcs volt, és azért nem született meg. Saját szüléseim tapasztalata indított arra, hogy segítsek a nőknek tudatosabban szülni, hiszen látom ennek a fontosságát. Ha én tudatosabb lettem volna, nem hagytam volna, hogy egy orvos azt mondja, nincs itt a szülés ideje, amikor én a nők ősi tudásával rendelkezve pontosan tudtam, hogy jön már kifelé a gyermekem. Nem engedtem volna, hogy méltatlan és felesleges szenvedést okozva arra kényszerítsenek, hogy két emeletet másszak meg, és végül nem tűrtem volna, hogy szidalmazzon a varrást végző orvos.
De a legjobban az fáj, hogy négy gyermekem közül csak egyikőjük kapta meg a vigasztaló ölelést születése pillanatában. Legkisebb fiammal való kapcsolatom bizonyítja számomra, mekkora jelentősége van az első perceknek, úgy az anya számára, mint a világra jött kisbaba számára. Szomorú vagyok, hogy bármennyire is szeretem a gyermekeimet, azt az első, elmulasztott ölelést soha többé nem pótolhatom. Azon igyekszem, hogy minél több asszonyhoz jusson el az üzenet: bízzanak a saját testükben és a szívük szavában, és legyenek saját szülésük aktív, tudatos részvevői. Látod, talán azért éltem át ezeket a tapasztalatokat, hogy ebben segíthessek. Így kellett történnie.
Singer Magdolna új könyvéről itt olvashat, és meg is rendelheti. A szerző előző, Ki vigasztalja meg a gyerekeket? című könyvéről itt talál információkat.
Vegyen részt a rendhagyó könyvbemutatón a HVG Extra Pszichológia Szalonban! Singer Magdolna veszteségekkel foglalkozó terapeutával beszélgetünk október 19-én.
Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
