A Heti Választ böngészve a Csapajev partizánja jut eszünkbe, akit utóvédnek hagytak az erdőben, s mikor éppen aknát szerel a sínpárra, az arra vetődött pioníroktól megtudja: a cár kivégezve, Lenin a mauzóleumban, szovjet tankok Berlinben, Gagarin az űrben. Keserűen sóhajt: „Én meg csak itt robbantgatok, robbantgatok!” (Az anekdotának létezik japán katonás, amerikai turistás változata is, de azt hagyjuk meg a hanyatló Nyugatnak.)

A magyar média itt felejtett partizánjának, a Heti Válasznak (két évvel a Fidesz győzelme, hárommal Gyurcsány miniszterelnökségről való lemondása, néggyel az SZDSZ koalícióból való kilépése után) ma is a legnagyobb szenzációja, hogy miként üzletel Kóka János a Gyurcsány-házaspárral és Oszkóval. A szereplők közül háromnak semmiféle választott közéleti pozíciója nincs, a negyedik pedig a parlament legkisebb, frakció nélküli törpepártjának elnöke.

Mi a hézag azzal, ha egy politikai újság, amely öndefiníciója szerint nem direkt pártharsona, hanem értékrendi orgánum, riportot közöl arról, hogy mit csinál a magánszektorban egy volt miniszter és egy ellenzéki  pártocska elnöke? Önmagában semmi. A Népszabadság is most tárta fel, hogy az előző kormány volt külügyi szakállamtitkára jelenleg a belorusz rezsim érdekeit képviseli. Csak hát, talán mégsem ezek a honi belpolitika és a vele összefonódó üzleti világ legkardinálisabb kérdései. Memóriafrissítő következik: miről is szólt a 2002-es szoclib diadal után másfél-két évvel az oknyomozó újságírás főárama? A Kulcsár-ügyről, Mong Attila, György Bencével együtt tényfeltáró kötetet is szentelt neki (Milliárdok mágusai – A brókerbotrány titkai. Watergate Könyvek, Budapest, 2003.), nem elfelejtkezve a Medgyessy-kormány és az MSZP irányába vezető szálakról, a mű dicséretét zengte a fél liberális sajtó, ahogy évek multán, Gyurcsány választási győzelmét követően is olyasmikről írtak a lapok, mint a kormánynegyed, a tévépalota, a metróberuházás, a Kőröshegyi Völgyhíd gyanús mozzanatai, és így tovább. Egészen annyira, hogy jelen sorok szerzője például arra a sommás megállapításra ragadtatta magát, hogy az egész bagázs egy Klientúra Zrt. (Itt szeretnék gratulálni a Gyurcsány-Oszkó-Kóka cikk kissé schmittpalis „Olajfa Zrt.” címadásához.)

Ehhez képest miről nem szólt az elmúlt két év a Heti Válaszban? Nemigen olvastunk például tőlük a fentiekhez hasonló (akár önálló kötetbe foglalt), gránitkeménységű, első kézből való leleplezéseket és azokat kommentáló, karcos című és tartalmú véleményeket arról, hogy a most regnáló hatalom hogyan tőkésíti fel a klientúráját? Hogyan kap (hogyan kaphat?) közpénzes megbízásokat Pintér Sándor vagy Giró-Szász András volt cége? Van-e összefüggés a Századvég és a Nézőpont elemzéseinek tartalma, illetve az általuk vagy leánycégük által elnyert állami megbízások között? S mi a helyzet a Közgép 34 milliárdos gigahitelével? Miért ilyen torz az elszámoltatás? De igazságtalanok vagyunk. Mert a Heti Válasz nagyon is írt a Közgépről. Keményen feltárta, hogy a Közgép megmentette a Zsolnay Porcelánmanufaktúrát. S ez még nem minden. Ahhoz milyen fokú bátorság kellhetett, hogy papírra merjék vetni: a Közgép a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia egyik főtámogatója. Meg az sem igaz, hogy nem kérdeztek rá az állami megrendelésekre. Lánczi András őszinte, interjúban adott felelete világítja meg a lényeget: „kormányzás hatékonyságát mindenképp növelhetik a Századvég elemzései, ahhoz pedig jobb lenne hozzászoknunk, hogy a demokratikus kormányzásnak költségei vannak.” Azt sem lehet mondani, hogy itt bárki zsákbamacskát árult volna. Stumpf István Századvég-elnök 2010 februárjában, a kampány közepén épp a Heti Válasznak nyilatkozta: „nem lesz újra miniszter, ám megrendelésekre számít.” Tovább is van: „Ugye nagy állami megrendelések várják a kormányváltás után?” – kérdezik tőle. „Örülnék, ha így lenne. Azt jelezné ugyanis, hogy elindultak azok a reformok, amelyek kidolgozásához a Századvég teljes kapacitása is kevés lesz.” – jön a bölcs, a gyötrő, kétségeket eloszlató válasz. Innentől kezdve nincs miről beszélni. A Heti Válasz azért nem keménykedik, mert a Magyar Emberek arra is szavaztak, hogy mostantól a Mieink kapják a pénzt, tehát az egész rendben van.

Amúgy pedig miről írjanak? Ügyekről? Milyen ügyekről? Nincsenek ügyek. Nincsenek Fidesz-holdudvari oligarchák sem. Ha a független, pártatlan, elfogulatlan igazságszolgáltatás eljárást indít valaki ellen, akkor majd jól megírják. Az pedig végképp a nemzetközi baloldal rágalma, hogy azért nincsenek ügyek, mivel a jogalkalmazást pártkatonák irányítják, a jogalkotás pedig (a törvényeket kijátszó vagy megkerülő szoclib módszerrel szemben) egyenesen a törvénytelen szándékot iktatja paragrafusba. Nem igaz, sőt: az emberek korrupcióérzete csökkenni fog, nagyon jól tetszik mondani a Rétvári államtitkár úrnak. Meg különben is, mit tegyünk, ha a Heti Válasz a kormányváltás után profilt váltott. A kormánypártiakkal (s holdudvarukkal) összefüggésben immár nem azt magyarázza, hogy miért van ügy, hanem azt, hogy miért nincs. És méghozzá milyen jól. Ahogyan levezették, hogy nincs Hernádi-ügy, illetve miért nem lett náluk Heltai-ügy, azután már csak a legsötétebb lelkű gáncsoskodók akadékoskodhatnak. De különben is: mi az, hogy nem írták meg? „Orbán Viktor hagyományosan rossz viszonya az írott és elektronikus médiával újabb fordulóponthoz érkezett: bátran nevezhető immár hadiállapotnak. Egy lakossági rendezvényen Orbán azt állította, a médiumok a kormány politikai ellenzékévé váltak, aztán pedig törvény született a sajtó megregulázásáról.” – írja a Heti Válasz. Ugyanott, ahol a köztévés tisztogatásokról is beszámol. Vagyis jaj, bocsánat, elgépeltünk egy-két apróságot. Ezt ugyanis Robert Fico médiapolitikájáról írták.