Az elmúlt hetekben nagy feltűnést keltettek a köztársasági elnök úr „kisdoktori” értekezésével kapcsolatban a hvg.hu-n megjelent állítások. Ezt a kérdést az ország reputációja érdekében mielőbb le kellene zárni. Jómagam is azok közé tartozom, akik abban reménykednek, hogy Schmitt Pálnak sikerül megnyugtató és elfogadható választ adnia a plágiumra vonatkozó vádakra.

Az a tény, hogy az opponenseknek jó véleményük volt és van egy disszertációról, a kérdéses ügyben kevésbé lényeges, hiszen előfordulhat, hogy a bírálók nem veszik észre, ha a jelölt esetleg mások tollával ékeskedik. Itt a megoldás rendkívül egyszerű: az egyetem doktori tanácsának pontosan össze kell vetnie a kifogásolt szöveget, a 180 oldalt a bolgár kutató dolgozatával, illetve az ezt követően szintén plágiumgyanúsnak talált 17 oldalt a német kutató előadásának szövegével, és ezt követően lehet bármiféle következtetést levonni.

Emlékezetem szerint a hazai tudományos életben az elmúlt ötven évben – legalábbis a  természettudomány területén – alig fordult elő, hogy bárkivel szemben felmerült volna a plágium vádja. Az egyik ilyen esetbe azonban – kényszerűségből – magam is belebonyolódtam.

A hetvenes évek elején az MTA egyik központi intézete munkatársának a germánium oxidációjával foglalkozó kandidátusi értekezését bíráltam. A reakciót korábban már számos kutató vizsgálta. Mindez nem jelenti azt, hogy e téren nem lehet új, értékes eredményeket elérni. A kemény természettudományok területén a kísérletekre a koronát az eredmények újszerű értelmezése, a diszkusszió teszi fel. A mérések elvégzése a kutatásnak csak egyik, talán a könnyebb részét képezi.

Kollegám értekezésében az eredmények feldolgozását, a következtetések levonását kimondottan magas színvonalúnak ítéltem, csak egyetlen gondom volt: gondolatai számomra ismerősnek csengtek. Némi töprengés után rájöttem, hogy ezeket a megfontolásokat a londoni Imperial College professzorának ’64-ben a müncheni szilárdtest-kémiai konferencián tartott előadásában hallottam. Előkeresve Tompkins professzor dolgozatait, legnagyobb meglepetésemre – és szomorúságomra – megállapítottam, hogy az értekezés diszkussziójának túlnyomó része szó szerint megegyezik az angol tudós egyik dolgozatában leírtakkal: ahol némi eltérést tapasztaltam, azt fordítási pontatlanságnak tulajdonítottam.

Mit tegyen ilyenkor az opponens, különösen akkor, ha az értekezés benyújtója nem egy egyszerű kutató, hanem egy akadémiai intézet nagy hatalmú párttitkára? Óvatos barátaim szerint a legbiztonságosabb megoldás, ha erről egy szót sem szól az ember, mert ellenkező esetben csak kellemetlenségei származhatnak az ügyből. Ettől a tanácstól eltekintettem, opponensi véleményemben pontosan ismertettem a tényeket, és nem fogadtam el a disszertációt. Mondanom se kell, hogy nagy botrány lett belőle. Már azért is, mert akkoriban némi csatározás zajlott a párt tudós hatalmasságai között, és a szóban forgó kollega a harcban állók egyik csoportjához tartozott. Tanítómesterem azt mondta: „Frigyes, ha támadás ér, testemmel foglak megvédeni”. Maga elé idézett a Tudományos Minősítő Bizottság és – sajátságos módon – tőlem várta, hogy mondjam ki azt a szót, hogy „plágium”.

Erre én diplomatikusan a következőket válaszoltam: „Azt én nem tudom, hogy a jelölt akarattal (!) másolta-e ki az értékes megfontolásokat tartalmazó oldalakat Tompkins dolgozatából, vagy véletlenül (!), csak annyit tudok, hogy a szöveg pontosan ugyanaz.” Ennél többet nem tudtak belőlem kihúzni. (Ezen a fogalmazáson jól mulattak kollegáim, hiszen ki az, aki véletlenül másol ki oldalakat egy szövegből?) A disszertációt a jelölt végül is kénytelen volt visszavonni, s hamarosan felmentették párttitkári funkciójából is. Sohasem lett kandidátus és rövidesen a kutatói pályát is otthagyta.

A szerző Széchenyi-díjas kémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.