Azt például első ránézésre minden értelmezésre és mérlegelésre képes olvasó tudta, hogy Schmitt Pál úgynevezett doktorija csalás. Addig azonban, amíg ez hivatalosan is bebizonyosodott, tucatjával csináltak magukból nyáladzó futóbolondot a kormányközeli objektumok. Nem, nem Bencsik Andrásról, a „Demokrata-körről”, vagy az Echo tévé személyzetéről beszélek, esetükben ez fizikailag és intellektuálisan, úgy szakmailag, mint emberileg, továbbá jogilag és erkölcsileg is lehetetlenség; de Szijjártó „Bulvárkacsa" Péter, Borókai „Műhely” Gábor vagy Selmeczi „ROTFL” Gabriella, valamint a teljes Professzorok Schmittpali Köre, ha nehezen is, de alul bírta múlni korábbi önmagát. Annyit még jegyezzünk meg, hogy Szijjártó nem saját jogon vesz részt a fölsorolásban, ő a miniszterelnök-pártelnök személyes szóvivője, kinevezett segg a kormányfői arcon, tehát nyugodtan vehetjük úgy, hogy a bulvárkacsa kifejezés közvetlenül hagyta el Orbán Viktor ajkait. A kellemetlen utóíz eltüntetéséhez egy fogmosás már nem lesz elég. Toalettkacsa esetleg.

És még azt se mondhatják, hogy nem akadt, aki nem szólt. Nem elfelejtve semmit, emlékezve arra, hogy éppen ő volt, aki Sólyom Lászlónak megüzente, hogy mennie kell, és végigszavazta az elmúlt lassan két év szégyenletes döntéseinek elsöprő többségét, de mégiscsak Pokorni Zoltánban volt annyi tartás, hogy kimondja: ha Schmitt Pál plagizált, le kell mondania. Ebbe, a szikár kijelentésbe beleértendő, hogy elképzelhető, hogy plagizált, ergo ki kell vizsgálni, azután menjen minden a maga útján.

Ment.

Elhúzódó és roppant kínos procedúra után – amelynek értelmét kétségbe vonták, akik tudnak olvasni; viszont csalatkozniuk kellett benne azoknak, akik úgy hiszik, mindent megoldhatnak okosba’ – megszületett a Semmelweis Egyetem által fölkért Tényfeltáró Bizottság jelentése. A készítők mindent elkövettek kijelentéseik tompítására és a felelősség szétkenésére, a felkészített pártsajtó pedig a megjelenés pillanatában Schmitt kimosdatásaként próbálta beállítani a dokumentumot, ám ez az igyekezet hamar kudarcba fúlt. A jelentés nem fog a magyar tudományetika dicsőséglistájára kerülni, ám azt bizonyította, hogy az országban nincs még öt olyan tudományos fokozattal rendelkező ember, aki hajlandó aláírni két azonos szövegről, hogy különböző. A „még öt” úgy értendő, hogy aki van, az ott ül a Parlamentben vagy a Sándor-palotában. Az egyetem nem tehetett mást, mint visszavonta a címet.

Schmitt Pál ezt követően nem tehetett volna mást, mint hogy lemond. Persze ettől még az ország nem lett volna jobb hely, legföljebb annyi derül ki, hogy bolgár sportkutatók munkájának lemásolása nem elég fontos tisztség betöltéséhez, de vietnami nádbútorok importálása igen.

Ám ezt követően jött, ami azt mutatja, hogy hazánk rosszabb (de mindenképpen viccesebb) hely, mint hittük, a történelmi interjú, amelyik dürrenmatti-örkényi magasságokba parodizálta az egész történetet: Schmitt Pál bejelentette, hogy nem mond le. Nincs miért, ő becsületes, tisztességes és különben is egyéb kvalitásai vannak.

Schmitt Pál megismételte az összes hazugságot, amelyet az ügy kipattanásakor összehordott, és amelyről a környezetében ólálkodó nyaloncok nem merték közölni, hogy sajna, senki nem hitte el. Hogy ott van a dolgozat végén a bibliográfia, tehát nem lehet a mű plágium – és szemlátomást tényleg nem érti, hogy a fölhasználás és a másolás nem azonos tevékenység. Nem, ő hajtogatja, hogy a világ minden kincséért nem akarja a konzulenst meg az opponenst hibáztatni – hiszen akik, most őt támadják, azok ezeket a nagyszerű személyeket is célkeresztbe veszik –, de megnyugvással fogadta a Bizottság döntését, amelyik egyértelműen leszögezte, hogy nekik kellett volna szólniuk.

Schmitt Pál karrierjét tekintve igaza is van. Neki mindig szólt valaki, hogy éppen merre menjen, mi a tuti. Adott egy snájdig sportoló, teli ambícióval, bármi lehet belőle, mindenkinek megérte Kádártól Samaranchon át Orbánig egyengetni az útját. Mindezzel sokáig nem is volt semmi baj, és miközben az ország valóságos, nemcsak a választási rendszernek köszönhetően megszülető kétharmada rajta röhög, jegyezzük meg, hogy a bajnoki múlttal rendelkező, sok nyelven beszélő, megnyerő modorú Schmitt tényleg ezerféle tisztségben funkcionálhatott jól. A diplomatákat például nem karakteres véleményükért és egyenes derekukért szoktuk respektálni, igaz, az se gond, ha van némi eszük is.

Egyetlen egy pozíció van, amelyikben előnyeiből semmi, gyengéiből viszont az összes látszik, ahol nem kedvencnek kell lenni, hanem tekintélyesnek. Ezt az egyet kapta meg Orbán Viktortól.

Ott ül, és nincs, aki figyelmeztesse, hogy személyisége és a tisztség között ordító ellentmondás feszül. Hagyják magyarázni, hogy akkor írógép, és egykori szabályok, meg hogy azoknak megfelelően húsz évvel ezelőtt „csinálTUNK” egy dolgozatot, s különben is, amíg ő Szöulban a világ nukleáris biztonságán fáradozik, addig itt „ezek” [a legtekintélyesebb magyar egyetem szenátusa] megfosztják őt, ami „nem esett jól”, de sportember, és most hetvenévesen píécsdí, meg környezetvédelem … és becsület.

Nem tudjuk, hogy ezeknek a szavaknak hányan fognak hitelt adni, eddig egy ilyet ismerünk, aki sajnálatos módon nem az elnök felesége, hanem a közmédia interjút készítő munkatársa. Az über alles Obersovszky néz, együtt érez, és liheg. És elképzelhető, hogy a rendszer kommunikációs atyaúristenei pontosan arra számítanak, hogy riporterrel együtt százezrek fognak szánakozni, mert ez a doktori huncutság amúgy is csak az értelmiségnek fontos, mint az ügynökkérdés, különben sincs bekötve mindenhová a fészbuk. S ha kínos is az eset, legalább amíg ezzel foglalkoznak, oda lehet adni a maradék közbeszerzési megbízást is a Közgépnek.

Van azonban egy intelmem azoknak, akik még mindig a törzsgárda számosságában és hiszékenységében bíznak: létezik egy nagyon veszélyes pillanat, mégpedig az, amikor a hülyék megsejtik, hogy hülyének nézik őket.