Egy újabb nagy magyar sikerről feledkezett el beszámolni a napi politikai és gazdasági ügyekkel elfoglalt kormányzati és másféle média.

Nemrég Magyarországon járt az Európai Kutatási Tanács (ERC) elnöke, Jean-Pierre Bourguignon, és előadást tartott az ERC-pályázatokról, különös tekintettel a magyar részvételre. Az ERC jelenleg három formában, fordítsuk így: kezdő, középhaladó és haladó szinten ajánl fel igen jól finanszírozott, a legfiatalabbaknak is legalább egymillió eurónyi kutatási támogatásokat általában öt évre, amelyeket többlépcsős szigorú bírálati eljárásban ítélnek oda meghatározott szakterületeken a nemzetközi bizottságok. A tíz százalék körüli nyerési arány is mutatja, hogy egyrészt ez egy igencsak vonzó lehetőség, másrészt valóban csak a legjobbak nyerhetnek.

Az előadáson az elnök bemutatta, hogy a magyar, illetve magyarországi kutatók eredményei kiemelkednek az EU-13, vagyis az újonnan csatlakozott országok mezőnyéből. Magyarország 2007 óta összesen 47 nyertes pályázattal büszkélkedhet, miközben a többi 12 országra összesen 60 szerződéskötés jutott, köztük Lengyelországra és Csehországra egyenként 15-15, pedig ők a szokásos egyetemi rangsorokban is mindig előttünk végeznek, illetve méretük vagy hagyományaik miatt messze jobb esélyekkel indulnak ebben a versenyben.

Mert a tudomány – tetszik, nem tetszik – nem csupán intellektuális játék, hanem kemény verseny is a forrásokért, mind anyagi, mind szellemi értelemben, vagyis az utóbbi esetben azokért a kiemelkedő tehetségekért, akik az új irányokat kigondolják, majd a kutatást egy csoport élén vagy annak tagjaként végigviszik, megküzdenek a kutatás tárgyával, valamint főnökeikkel és kritikusaikkal, a publikációs fórumok kemény lektoraival és persze a hasonló pályázatok elbírálóival, hogy csak néhány jellemző feltételt említsek.

Ebben a versenyben olyan hátránnyal indulunk, amit még sokáig nem tudunk behozni. Amikor ugyanis a saját számainknak örülünk, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a „kutatási nagyhatalmak”, mint Nagy-Britannia, Németország, Franciaország vagy Hollandia akár egyetlen évben is több trófeát visznek haza, mint mi az ERC egész története alatt. Igaz, náluk már egész iparág alakult ki, amely nem is annyira a dicsőségért, hanem a bevétel érdekében jött létre: a jobb finanszírozás még jobb feltételeket tesz lehetővé és ez tovább növeli a vezető hatalmak és a többi állam közötti különbségeket. Ráadásul van egy Európán belüli agyelszívás is: a briteknél egyre nagyobb számban vannak a más országból származó tudósok a nyertesek között.

De a veszély bennünket elsősorban nem ebből az irányból fenyeget, hiszen a legfrissebb öt nyertesünk között két külföldi is van, akik a CEU tanárai, akik tehát éppen „ide lettek elszívva”. Jellemző az is, hogy a másik három idei nyertes korábban Lendület-pályázatot nyert, azaz mind az öten eddig is kiemelkedő fizetési és kutatástámogatási feltételek között dolgozhattak, és minden bizonnyal éppen ez teremtette meg a pozitív ERC-bírálatok lehetőségét.

A valódi veszélyt az jelenti, hogy az eddigi magyar nyertesek mind egy korábbi köz- és felsőoktatási rendszer „teremtményei”: mind itt jártak iskolába és egyetemre, még ha többen közülük külföldön szereztek tudományos fokozatot vagy ott töltötték kezdő kutatói éveiket. Csakhogy azok a mostani érettségizők, akik a legjobb európai egyetemekre adják be jelentkezésüket, ha majd elnyernek egy ERC-pályázatot, már nem hozzák haza, hiszen semmi kapcsolatuk nem lesz az itteni szakmai környezettel.

Másfelől a játszadozás a közoktatás központosításával, a tanárok önállóságának megvonásával, a gimnáziumok (és közöttük legújabban a gyakorlóiskolák) számának csökkentésével, egy szinttel feljebb pedig az egyetemi autonómia megvonásával, a felsőoktatási állami kiadások radikális visszafogásával, a legjobb intézmények kancellári és konzisztóriumi uralom alá hajtásával, mindez egyfelől a társadalmi mobilitás, másfelől a kutatói szabadság mérséklődésével jár. A mobilitás a tehetség felfedezésének és érvényesülésének, a kutatás szabadsága pedig a tehetség megvalósulásának, kiteljesedésének az alapfeltétele. Mindeközben a közoktatás eredményességét mutató PISA-adatok a korábbi enyhe emelkedés után ma újra romlanak, amire nem válasz a tankönyvválaszték szűkítése és lebutítása vagy a szakképzés erőltetése, mivel ez is az anyagi háttérrel nem rendelkező, de tehetséges diákok elkallódásának képét vetíti elénk. A jelenlegi oktatáspolitikának ez lesz a legnagyobb bűne, amikor majd visszatekintünk a jövőből.

A jéghegy csúcsa, a múltunkból táplálkozó mai siker még látszik a víz színe fölött. De odalenn már fogy a jég, s lassan az egész a víz alá kerül. Mi pedig csak játsszuk a valcert a Titanicon …

(A szerző egyetemi tanár)