szerző:
Parászka Boróka

Különös szereplője volt keleti szomszédunk történelmének a hétvégén eltemetett uralkodó. A királybúcsúztatás ugyanakkor látni engedi: korántsem egységes ez az erős és egyre erősebbnek mondott nemzetállam.

„Ahelyett, hogy kreálnánk egy történelmet magunknak, mondjuk a 2000 éves dák uralkodót, Burebistat ünnepelnénk, azt kellett volna megbecsülnünk, aki tényleg megadatott ennek az országnak” – román történészként meglepő és indulatos szavakkal búcsúztatta Adrian Niculescu a 96 évesk orában elhunyt Mihai Hohenzollern-Sigmaringent, a valamikori Mihály királyt, Románia uralkodóját. Három napos nemzeti gyász, minden eddiginél erősebb royalizmus: alig ismerni az országra az utóbbi időszakban.

A trianoni centenáriumi év küszöbén állunk, s bár az idős Mihály halála senkit nem ért váratlanul, a búcsúztatás és a temetés felszínre hozta a román politika és történelem több eltitkolt, vagy ki nem mondott feszültségét, dilemmáját. A királybúcsúztatás látni engedi: korántsem egységes ez az erős és egyre erősebbnek mondott nemzetállam, sem a rendszerváltással, sem a háború utáni rezsimmel, sem a háborúból való kilépéssel kapcsolatban nincs konszenzus. Vita van a két háború közti időszakról is, s hogy végül Trianonhoz érjünk: magát a mai Románia létrejöttét illetően is tele van a román emlékezetpolitika bizonytalanságokkal, elhallgatásokkal, rendezetlenségekkel.

Mihály király pedig, különösen a halott Mihály király kiváló személyiségnek, szimbólumnak tűnik ahhoz, hogy ezeket a nézeteltéréseket, feszültségeket földelje. Tiszteletlenségnek tűnik a „halott király a jó király” kifejezés, de tulajdonképpen arról van szó, hogy immár úgy lehet a román uralkodó érdemeit elismerni, hogy nem kell újrakezdeni a kilencvenes évek rendkívül éles, megterhelő vitáit arról, kell-e Romániának királyság, mit kell kezdeni a romániai monarchia politikai, kulturális és vagyoni örökségével. Nem kell feszengeni a kérdés miatt, hogy „be szabad-e engedni” az országba Mihályt, és ha igen, akkor ez a fajta „engedékenység” milyen következményekkel jár.

 

Klaus Johannis román elnök tiszteleg Mihály király koporsója előtt
©

Mihály az a történelmi alak, akire rá lehet mutatni, és azt lehet mondani: ő testesítette meg a román nemzeti egységet, nemzeti egység  tehát van, vagy legalábbis volt  a Romániát feszítő (és a magyarok számára kevéssé ismert) regionális, társadalmi és gazdasági törésvonalak ellenére.

Mihály az a figurája a romániai történelemnek, akihez számtalan mítosz, legenda kötődik, hasonlóan a Trianon mítoszokhoz. Ma is sokan tartják úgy Romániában, hogyha a rendszerváltás után a korabeli hatalom engedi visszatérni az országba a volt királyt, akkor másként zajlik az átalakulás, és megtakaríthatóak lettek volna az „elveszett évtized”, a kilencvenes évek veszteségei.  Elsősorban azért, mert plurálisabb román pártrendszer jön létre, a „történelmi pártoknak” (lásd például a Nemzeti Parasztpártot) nagyobb esélye van a megerősödésre, visszatérésre, és nem alakul ki az az utódpárti konglomerátum, amely aztán többször átalakult, behálózta az országot, megerősödött, és már a „legyőzhetetlenként” hitt szociáldemokrata pártként kormányozza Romániát.

A Mihály királynak tulajdonított politikai-szimbolikus tőke mindenképpen jelentős volt, és komolyan tartottak is tőle három évtizeddel ezelőtt. 1990 és 1997 között szinte évente megpróbált visszatérni az országba. Volt, hogy beengedték, de csak szigorúan szabályozott feltételek mellett (nem jelenhetett meg nyilvánosan, nem mondhatott beszédet), volt hogy a reptérről fordították vissza, 1994 októberében például arra való hivatkozással minősítették nemkívánatos személynek, hogy nem román állampolgár.

A román állampolgárságát is csak 1997-ben kapta vissza, az első olyan kormány idején, amelyet nem a rendszerváltó Nemzeti Megmentési Front valamely tagszervezete, vagy utódszervezete hozott létre. Helyzete némiképp az Uniós csatlakozás előtti években rendeződött, ekkor amolyan jószolgálati nagykövetként, Románia nyugat-európai szószólójaként működött. Ő volt Románia „nyugati embere”, és ez táplálta a reményt, hogy szemben az orosz befolyással az ország igenis tartozhat a Nyugathoz. Mihály király örökségét jelentő legnagyobb viták is e körül alakulnak ki. Ma, a háromnapos nemzeti gyász ideje alatt a legtöbbet arról olvasni, hallani, hogy az uralkodó 1947-es lemondásáig (lemondatásáig?)  ellenállt az ország „kommunista megszállásának”, ő volt az, aki nehezítette-lassította, hogy Románia orosz befolyás alá kerüljön.

Gyászolók
©

A lemondás  diplomáciai dokumentumait magyar történész, László-Herbert Márk tárta fel. A fent említett „ellenállással” kapcsolatban a 22 című lapnak úgy fogalmazott: a király kitartott, amíg kitarthatott, és akkor távozott Romániából, amikor még méltósággal távozhatott. Tény az, hogy Mihály király uralkodása alatt Románia 1944 őszén a szövetségesek oldalára állt, tény, hogy ezután következő hónapokban a Szovjet csapatok bevonultak az országba (ő pedig csak három évvel később távozott). És az is tény – amiről manapság nem szokás beszélni, hogy ezért az együttműködésért Mihály király nem csak Trumantól de magától Sztálintól is kitűntetést kapott. Hogy volt-e érdemi része a kiugrásban, és ha igen, mi volt ez, vita tárgyát képezi (Romániában is). De ma a percepció az: neki köszönhető, hogy Románia a második világháborúban „a jó oldalon állt”, és sikerült mérsékelni a háborús veszteségeket.

Szintén a Hohenzollern-Sigmaringen család érdemeként szokták elismerni, hogy erőfeszítéseket tettek a romániai holokauszt megfékezésére. A Jad Vasem a világ igazaként tüntette ki Mihály király anyját, Ilona görög és dán hercegnőt, aki valóban többször közbenjárt az Antonescu érában a Transznisztriába deportált zsidók érdekében, vagy azért, hogy megfékezze a Romániai vérengzéseket. Feltűnő, hogy a Mihály királyról szóló megemlékezések épp az Antonescu marsallhoz kötődő viszonyát nem részletezik. Nehéz is ezt az időszakot ilyen szempontból elfogadhatóan értékelni, és beilleszteni a „jó oldalon” álló, „nyugatos” Románia képébe, abba a koncepcióba, amelyet a Hohenzoller-Sigmaringen család jelképez most.

Az Antonescu-éra létrejötte, megerősítése és működése egybe esik Mihály uralkodásával. Úgy lépett trónra, hogy első perctől egyértelmű volt: nincs valódi mozgástere, a királyság csak legitimálja a feloszlatott Vasgárda után Antonescu politikai túlélését és hatalmon maradását. Uralkodásának első éveiben rendszeresen megjelent az alig nagykorú király Antonescu oldalán (1940 novemberében, fél évvel a pogrom előtt Iașiban is felvonultak), együtt voltak a nyilvános rendezvényeken, katonai seregszemléken. Szervezett, intézményes ellenállásra Mihálynak Antonescuval szemben sem módja, sem eszköze nem volt. Máig tartja azonban magát a meggyőződés, hogy a királyi Románia „jobban bánt” a zsidókkal, mint mondjuk a Horthy korszak Magyarországa (ráadásul, ami a kiugrást illeti, a magyarok ott is kudarcot vallottak). Az áldozatok száma – sajnos – azt mutatja, hogy „nem bánt jobban” Románia az itt élő zsidókkal (romákkal, örményekkel, magyarokkal, ellenzékiekkel). Máig tisztázatlan, hogy hányan haltak meg Transznisztriában, az áldozatok száma elérheti a 250 000-et, Romániában pedig a holokauszt áldozatainak számát 270 000 főre becsülik.

Virágerdő a királynak
©

Az Antonescu korszak feldolgozatlanságával, és a Mihály király uralkodásával kapcsolatos, rendszerváltás utáni dilemmákat érintően érdemes felhívni még egy tényre a figyelmet. Mihály hazatérését a leghatározottabban a Ceausescu rendszer nagy túlélője, Ion Iliescu akadályozta. És ugyancsak Ion Iliescu volt az, aki 2003-ban diplomáciai botrányba keveredett egy, az izraeli Haaretznek adott interjúja miatt. Ebben többek között arról is beszélt, hogy a holokausztnak nem csak a zsidók az áldozatai, és hogy a Romániában meggyilkolt áldozatok hozzátartozóinak kárpótlása az ország gazdasági helyzete miatt nem lehetséges, vagy csak késve teljesíthető. A nyilatkozat után Izrael berendelte Románia tel avivi nagykövetét, azzal vádolták meg a román államfőt, hogy nem ismeri el a romániai holokauszt mértékét, és arra figyelmeztettek: az országot ugyanúgy izolálni kell, mint a Jörg Haider vezette Ausztriát. A konfliktus után Románia lépéskényszerbe került. Ekkor vezették be a holokauszt emléknapját, ez után, 2004-ben fogadták el az Elie Wiesel vezette nemzetközi bizottság jelentését a romániai holokausztról, amely azt jelentette: az ország elismeri a felelősségét. Mindezek után, 2007-ben a bukaresti fellebviteli bíróság felmentette Ion Antonescut a „béke elleni bűncselekmények vádja alól”.

Ilyen következetlenségek, beváltatlan, vagy félig beváltott ígéretek jellemzik a romániai emlékezetpolitikát. Mihály király megítélését illetően most megszületett a konszenzus:  ő az ember, aki akarta a jót, és akinek majdnem sikerül. A nyugatos uralkodója a Keletre szorult országnak, az arisztokrata aki megőrizte a méltóságát, miközben Románia sokszor elveszítette vagy elveszejtette  a magáét.

2018 küszöbén állunk, Románia pedig még mindig küzd  (elsősorban önmagával) azért, hogy egységes, valódi, erős nemzetállamként tekintsenek rá (tekintsen önmagára). Ha volt nemes, erős és jó király, lennie kell nemes, erős és jó országnak is. Ez a remény a háromnapos nemzeti gyász, az egész Romániát megmozgató búcsúztatás, emlékezés üzenete a trianoni centenáriumi év küszöbén.

 

(A borítókép Mihály 1940-es jászvásári - románul: Iaşi - látogatásán készült. Egy évvel később itt került sor az egyik legvéresebb zsidóellenes pogromra, amelyben több mint 13000 ember vesztette életét.)

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!