– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem láttam. De édesanyám még jobban: elsőéves medikus koromban ő mondta, akkora lesz a technológiai fejlődés az orvoslásban, hogy célszerű lenne e felé mozdulnom.
– Most nagyon megy önnel a szekér. Mit tesz, hogy ne divatjelenség legyen?
– A szekér sosem megy annyira, amennyire én szeretném. A fejemben a pályám ennél is meredekebb ívet kell fusson. Bár nemrég például a CNN oldalán jelent meg cikkem, ami már az én skálámon is egy jó lépés volt, remélhetőleg messze nem értem el a potenciálomat. Hogy előrehaladjak, mindennap 14–16 órákat dolgozom. Hétvégén is. Nem nehéz, imádom, amit csinálok.
– A marketingben is erős: állítólag magát a „foglalkozását” is ön találta ki.
– Még a PhD-védésem estéjén leültem, és azon gondolkodtam, hogy bár a gyerekkori álmom teljesült – hiszen genetikus-orvos kutató akartam lenni –, az én utam nem ez. Azt is tudtam, hogy a már létező szakmák sem elégítenének ki. Nem találtam olyat, ami a változatos hátteremmel egybegyúrható. Új szakmát kellett kreálnom. Így lettem orvosi jövőkutató. Ily módon a szakmámban is egyedül vagyok, igaz, vannak fiatalok, akik követni szeretnének. Megalkottam a tökéletes szakmát.
– Jó adag önbizalommal áldották meg az égiek. De nem jöttek túl korán az elismerések, hogy elkényelmesedjen vagy „elszálljon” magától?
– Szerencsém van, mert annyira munkamániás vagyok, és annyira a saját mércém szerint élek, hogy annak többnyire én sem tudok megfelelni. Minden hónap elején meghatározom a hosszú távú céljaimat, amiket heti és napi lebontásban megtervezek, aztán vakon követek. Nemhogy kényelmesedés nincs, egyre szigorúbb vagyok magammal szemben, mert globális céljaim vannak. Minden beteg egészségét és minden orvos munkáját segíteni szeretném, korlátok nélkül.
– Magabiztosan beszél egy olyan területről, a jövőről, ahol a tudósoknak is csak sejtéseik vannak. Soha nem inog meg magában?
– Dehogynem. A legjobb példa erre a napokban megjelenő könyvem. Csináltam hozzá hetven interjút a világ legjobb szakértőivel a genomikától a robotikán át a mesterséges intelligenciáig. Most pedig, a vége felé, sokszor megkérdőjelezem, hogy be tudom-e teljesíteni az eredeti küldetésemet. Ahogy nő a terület, amit átlátok, hatványozottan jönnek a kérdések, kételyek is. De ezt a fajta stresszt szeretem.
– Amikor magát analizálja, mennyire ijed meg attól, amit a DNS-eibe írva lát?
– Sokan mondták, hogy rögeszmés vagyok, mert túl sok mindent mérek az egészségi állapotomról. Megfigyeltem például, hogy sokszor megvolt a hétórás alvás, mégis fáradtan keltem. Amikor elkezdtem méregetni, miért lehet ez így, rájöttem, hogy mégsem volt olyan mély az alvásom, mert 28-szor éber voltam. Kerestem a hibákat, hogy mit ettem előtte, eleget sportoltam-e. Most egy okosóra folyamatosan méri a karomon a gyengébb és mélyebb alvásaim számát, és a lehető legjobb időpontban kelt fel, hogy biztosan energikusan ébredjek.
– Van olyan betegség, amitől ön is retteg?
– Természetesen, amivel nem lehet mit kezdeni: az Alzheimer-kór. Kérdezték is egyszer egy kaliforniai genetikai tesztem során, akarom-e tudni, hogy hajlamos vagyok-e egy olyan betegségre, amire nincs megoldás. Mindenképpen tudni akartam a választ, de szerencsére a betegség főbb markereit nem hordozom – ettől persze még lehet Alzheimer-kórom.
– Hányadán áll az „istent játszani” dilemmával? Az embriókísérletek, az emberi életekkel kapcsolatos bioetikai kérdések mennyire fontosak önnek?
– Én a tudománynak élek, az én világomban az a végcél, hogy az orvostudomány addig fejlődjön, amíg senkinek nem kell betegséggel, de akár a halállal sem küzdenie. Azt vallom, hogy ha lehet valamit fejleszteni, akkor miért ne tennénk? Ha el lehet érni, hogy nem kell betegségekkel küzdeni, akkor miért ne tegyünk meg ezért minden tőlünk telhetőt?
– Nemzetközi sikereinek mennyire értékmérője a forintosítható, eurósítható anyagi elismerés? Mennyivel él jobb módban, mint egy kórházi főorvos?
– Lassan 10 éve építem a karrieremet, de nem euróban mérem a sikert. Mostanra eljutottam oda, hogy ha új dologba akarok kezdeni, akkor az ahhoz szükséges tőkét én fektetem magamba. Ez a legjobb, mert nem kell megfelelnem semmilyen külső elvárásnak, és lehetek a megszokottnál bátrabb is.
– Az emberiségért aggódó kutatóként bármilyen kormánynak felajánlaná a szolgálatait?
– Egy konferencián kérdezték, hogy ha én lennék az egészségügyi miniszter, mit csinálnék. Mondtam, hogy nem lennék az, mert akkor meg lenne kötve a kezem, a kreativitásomat pedig nem adom fel. Itthonról még nem kaptam felkérést, de a holland és az ausztrál kormány már megtalált: segítsek nekik meghatározni, merre megy a jövő orvoslása, és hogy ahhoz hogyan alkalmazkodhatnának a gyakorlatban most. Az ilyen feladatok jelentik számomra az álommunkát.
„Már hatévesen tudtam, hogy orvos leszek, és nem praktizálni fogok, hanem kutatni. Annyi gyerekeknek szóló tudományos enciklopédiát olvastam, hogy elhatároztam: az életemet a tudomány fejlődésének szentelem” – érzékelteti korai elköteleződését és tudatosságát az orvosi blogja írásával több nemzetközi díjat is begyűjtő, 29 éves orvosi jövőkutató. Kisvárdán nőtt fel, édesanyja pedagógus. Az egyetemet a debreceni orvosi karon végezte, 2009-ben – Weszprémy-díjjal kitüntetve – diplomázott. Bár alig várta, hogy genetikával foglalkozhasson, a technológiára fogékony énje csakhamar átvette az irányítást a pályája felett. Medikusként egyetemi kurzust tartott a digitális világ orvosi használatáról, orvosi blogját világszerte százezrek követik. A PhD-je megvédése után találta ki, mi lehetne az a korábban nem létező szakma, amiben orvosi, kutatói és „geek” énjét is kamatoztatja: „ez lett az orvosi jövőkutatás”. Évente több mint száz előadást tart Kaliforniától Párizsig, az Egészségügyi Világszervezettől a Yale, a Harvard és a Stanford Egyetemen át világcégekig, „amelyek rendszeresen kikérik a tanácsaimat is”. Most megjelenő The Guide to the Future of Medicine című könyvében a pácienst, az orvost, az ápolót, a döntéshozókat abba a technológiai világba vezeti be, „ami az orvoslás felé közeleg, és arra készít fel, hogy a technológia egyre masszívabb használatával hogyan ne veszítsük el az orvos-beteg viszonyt”.
A Pető Intézetben végzett konduktor feleségét is rávette, hogy blogot írjon a hivatásáról. Rajong a sci-fiért és a Barcelona futballcsapatáért: félévente kilátogat a Camp Nouba. Mindennap sportol, fut, fallabdázik, és a – kiemelkedő intelligenciával rendelkezőket tömörítő – Mensa HungarIQával focizik.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
