A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott. Előtte hat éven át próbálkozott, mire egy írását közlésre méltónak találták a szerkesztők.
A New Yorkert Harold Ross és a felesége, Jane Grant alapította: úgy érezték, New Yorknak szüksége van egy szofisztikált hangvételű, világvárosi lapra, és erről meggyőzték a Fleischmann-féle élesztőből származó vagyon örökösét. Lehet, hogy a hangvétel új volt, de nem sokon múlt, hogy az élesztődinasztia sarja már az első évben beszüntesse a lap működését.
A New Yorkert sem kerülte el a kezdő lapok átka, amit úgy hívnak, hogy alulfinanszírozottság. És mint a legtöbb kezdő lapnak, a New Yorkernek is nagy szüksége volt egy botrányt keltő cikkre, amire egészen 1925 novemberéig kellett várni. Akkor jelent meg Ellin Mackay írása, a Why We Go To Cabarets (Miért járunk kabaréba). Akkoriban azon hüledeztek az olvasók, hogy az úri társaság dzsesszklubokban mulat.
A lap kezdetben elválaszthatatlannak tűnt a városszerte ismert asztaltársaságtól, az Algonquin Kerekasztaltól, amely a kor szellemes megmondóembereiből állt. Olyan ízig-vérig New York-i, a sziporkákból kifogyhatatlan alakokból, mint Alexander Woollcott, Dorothy Parker, George S. Kaufman vagy maga Ross.
A New Yorker kereste a hangját, és ebben inkább hátráltatta, hogy a lapot sokan az Algonquin Hotelben összegyűlő társaság meghosszabbításának vélték. Aztán megérkezett a New Yorkerhez E. B. White és James Thurber, később pedig A. J. Liebling, és Joseph Mitchell. Az ő hangjuk már elütött az Algonquin világától. A kerekasztalt a New York-i művészvilág dörzsölt bennfentesei uralták, White és Thurber azonban kívülállók voltak, rácsodálkozással szemlélték New Yorkot. E. B. White egyike a hőseimnek, mindenből kivette egy kicsit a részét a lapnál, akárcsak én. White-nak hála, a harmincas évek elejére a New Yorker hangneme teljesen átalakult, ez jól látszik a szerkesztőségi írásokból. Ez már nem az összekacsintó, a kifinomultságukat fitogtató társasági előkelőségek hangja, hanem a kívülről jött szemlélőé.
Jót derültem azon a kiállított, 1939-es levélen, amelyet John O’Hara, a New Yorker szerzője Harold Rossnak, az akkori főszerkesztőnek küldött. A maga korában ismert novellista örök újságírói igényt öntött szavakba kisprózai tömörséggel: „Kedves Harold! Több pénzt akarok, több pénzt akarok, több pénzt akarok…” Ezt ismétli O’Hara elég hosszan. Változott a helyzet ‘39 óta?
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
