Pesti tudat-korrajz a Távol-Keletről
5 perc
2018.02.02. 10:23
„A kelet misztikuma ölelkezik a nyugat rafináltságával” – kelleti magát a Bárdi parfüméria terméke, a Kharma kölni egy 1930-as évekbeli reklámon, mely mindjárt a Hopp-villa bejárati ajtaja mellett kínál felütést a múzeum új tárlatához. A Sanghay – Shanghai című kiállítás ugyanis nem a Távol-Keletet, hanem minket mutat be. Egyrészt azt a megkapó és ellentmondásoktól sem mentes tudati képződményt és manifesztációit, amely a két világháború közti Magyarország Kelet-képét jellemezte; másrészt pedig a valóságos, épp virágkorának évtizedeit élő kínai metropolisz magyar diaszpórájának mindennapjait.
A Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat közt alcímű tárlat egy izgalmas kutatás illusztrációja, melynek gyújtópontjában három – a korabeli populáris kultúra és szórakoztatóipar körébe tartozó – elem áll. Az egyik egy teljesen feledésbe merült táncosnő, Desewffy Flóra Sanghajban viselt fellépőruháit is tartalmazó, most előkerült hagyaték; a második a mára a terület kutatói számára is ismeretlenné vált, a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) út 60. szám alatt 1937-ben nyílt Sanghay-bár; illetve az 1943-ban Szeleczky Zita főszereplésével készült Sziámi macska című vígjáték, melynek keleti kellékei a Hopp-gyűjteményből kerültek a filmvászonra.
A széles kulturális merítés a múzeum gárdáján felül hozta magával a különböző területek szakértőit is, akik – hogy csak néhányukat említsük – a vendéglátás (Saly Noémi), a háború előtti magyar filmek (Kurucz Márton) vagy a magyar turanizmus (Ablonczy Balázs) szemszögéből egészítették ki a képet. Így került mindjárt az egyik terembe Szeleczky Zitával szemközt Karády Katalin, aki az egy évvel későbbi Machita címszereplőjeként ugyancsak a Hopp Múzeum gyűjteményi darabjai között jeleníti meg a szintén tánccal bűvölő magyar Mata Harit. A díva által megformált titokzatos kémnő hiánytalanul testesíti meg azokat a sztereotípiákat, melyekből a korabeli általános magyar Oriens-felfogás építkezett: fénylő, csábító, de idegensége miatt egyben félelemmel eltöltő kultúra; esetenként a természetfelettivel is kapcsolatban álló, misztikus hitvilág; bódulat, lehengerlő, ellenállhatatlan eroticizmus – és valahol egy (ősi) magyar rokoni szál.
De a két világháború közti időszak egzotikum iránti sóvárgásával és elvágyódásával keveredő, a kiállítás szervezőinek szavai szerint „sajátosan félreértelmezett keleti stílus” nemcsak a széles tömegek kultúrtermékeiben jelent meg. A filmes teremmel átellenben a korszakban alkotó magyar képzőművészek hasonló indíttatású munkái szerepelnek. A témával behatóbban foglalkozó, az első magyar buddhista társaságot is megalapító Boromisza Tibor szőttese (Buddhista. Magyar szőnyeg, 1930) mellett többek közt Csók István Nirvána (1907–1960), valamint Vaszary János Buddha akttal (1926 k.) és Kelet és Nyugat (1925 k.) című munkáiban vizsgálható a magyar festők munkásságában lecsapódó Kelet-érzés.
Miközben itthon például Csuk Gyula Teréz körúti műszaki vállalata az „Izzólámpát CSAK CSUK-tól” szlogennel és szalmakalapos kulival hirdette termékeit, és a Horthy Miklós (ma Móricz Zsigmond) körtéri bárban Sanghay-girlök égettették két végén a gyertyát vendégeikkel, a valóságos Sanghaj az 1912-ben elzavart utolsó császár és Mao 1949-es hatalomra kerülése közti, Szun Jat-szen nevével fémjelzett köztársaság kori virágzását élte. Jóllehet a koncessziós területeken kívül kemény harcok folytak a városban (polgárháború, japán megszállás), a kozmopolita éjszakai élet hihetetlen erővel lüktetett. A teli mulatók és báltermek egyikében lépett fel a Dessewffy család tagja, Flóra is – magyar táncokat is tartalmazó műsorral –, akinek neve eddig ismeretlen volt a kutatók előtt. (Ez férjhezmenetele és hazatérte utáni névváltoztatása, valamint visszavonult életmódja miatt lehetett – melyet egy névtelen feljelentést követő Andrássy út 60-as kényszervallatás is magyarázhat.)
Fontos egységét alkotják a kiállításnak az ez idő tájt Kínában élt magyarok: az utóbbi évtizedben újra közismertté vált magyar–szlovák származású Hudec László építész, illetve az 1800-as évek végén kitelepült, műkereskedelemmel foglalkozó Kuhn és Komor család, amelynek tagjai sanghaji központjukból kiterjedt távol-keleti forgalmat bonyolítottak. Amellett, hogy a különböző időszakokban – zsidótörvények, szibériai hadifogság, levert szabadságharc miatt – ide menekült magyarok pártfogói lettek, a helyi, kínai és koncessziós nyugati közösségekben is meghatározó szerepet játszottak. Tökéletesen illett a kiállítási koncepcióba a szintén itt megfordult Román György festő, kalandor és ökölvívó kínai színész- és táncosnőket ábrázoló 1930-as évekbeli képeslapgyűjteménye. Román alakjával meg is érkezünk a műfaj mesteréhez, a Rejtő Jenő által megörökített, s a sajátos Kelet-képbe tűpontosan passzoló, szédítő pályát befutó Trebitsch-Lincoln Ignáchoz, az időszak leghírhedtebb politikai kalandorához (kém, író és buddhista szerzetes is volt egy személyben), akit 1943-ban Sanghajban ért a halál.
A kiállítás – mely rokon vonásokat mutat az év eleji, Gésák a Duna-parton című tárlattal, ahol a századforduló magyar művészeire tett japán hatás került reflektorfénybe – a kultúrtörténet alulnézeti, mikrotörténelmi vizsgálatát valósítja meg. Ezt a kutatást dokumentálja a katalógusnál jóval több, tekintélyes és gazdag tanulmánykötet, amellyel még teljesebbé válik a kurátorok – Fajcsák Györgyi és Kelényi Béla – által összeállított tudat-korrajz. Az a romantikus, elvágyódással teli, bonyolultan összetett Kelet-érzés, amit talán még ma is felidéz a szó: Sanghaj. (Megtekinthető 2018. április 8-ig.)
Nagy Mercédesz
Megjelent a Műértő 2017 december-januári lapszámában