A kurdok barátai csak a hegyek, minden szövetségük a pokolban köttetett

„A cél az, hogy a kurdok nyomást gyakoroljanak Bagdadra, tárgyaljanak jogaik elismeréséről, lefoglalják az iraki kormányt, de ne osszák meg véglegesen az országot. Mert

egy független kurd terület gazdaságilag nem lenne életképes, és sem az USA-nak, sem Iránnak nem érdeke elrontani a jó kapcsolatokat a mérsékelt vezetésű Irakkal.”

Ezt a többféleképpen kódolható diplomáciai táviratot Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó küldte 1974 áprilisában a teheráni amerikai nagykövetnek. Az üzenet pontosan rávilágított az USA érdekpolitikájára, amely mindig is jellemezte az amerikaiak, szélesebb értelemben a nyugatiak viszonyát a kurdokhoz. Ma is. Az USA ezúttal a szíriai kurdokat hagyta cserben, de Donald Trump amerikai elnök váratlan elhatározása és az alapvető történelmi ismeretek hiányáról tanúskodó megjegyzése – „a kurdok nem voltak ott a normandiai partraszállásnál” – minden korábbinál cinikusabb.

A vallásban, nyelvjárásban és kultúrájában is színes, 25–35 milliós, Szíria, Irak és Törökország egyes területein élő kurd közösség mindig is a Közel-Kelet legnagyobb hazátlan népe volt. Nemzeti öntudatra ébredésük a XIX. század vége felé kezdődött, és 1880-ban Ubejdullah vezetésével kitört az első kurd nemzeti felkelés az Oszmán Birodalom ellen.