Aki sokat várt a magyar felhatalmazási törvény brüsszeli vitájától, bizonyára csalódott. A rendkívüli veszélyhelyzeti felhatalmazás várható visszaadása sokkal inkább demonstratív célú, semmint a vita politikai következménye. A sorozatos, eredmény nélküli felszólítások a jogállamiság tiszteletére azt mutatják, hogy az Európai Unió sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja az Orbán-kormány intézkedéseit. A szavak szintjén elítélik, de jogilag nem képesek fogást találni rajtuk. Márpedig ez a különbségtétel nagyon is számít ez ügyben. Ha nem bizonyítható, hogy a hazai intézkedések ellentétesek az uniós joggal, akkor honnan a demokráciaféltés, mitől a temérdek kritika? Egyértelműen onnan, hogy az Unió szintjén érvényesülő mainstream demokrácia-felfogás alapjaiban tér el a magyar kormányétól.
Ahhoz, hogy ezt az eltérést megértsük, érdemes egy olyan forráshoz nyúlnunk, ami egy kicsit másképpen világítja meg a kérdést, mint ahogyan ezt a mai aktuálpolitikai vitákban látjuk. Giovanni Sartori híres könyvéről, a Demokráciáról van szó. Ennek alaptétele, hogy egy demokrácia egyszerre leíró és előíró, azaz két elem egyformán fontos: az, hogy milyen és az, hogy milyennek kellene lennie.
A demokráciák a gyakorlatban mindig valahol az ideál és a valóság között egyensúlyoznak. Mint írja, a demokráciának van normatív meghatározása, de ez nem jelenti azt, hogy a demokrácia eszménye azonos lenne a demokráciával, illetve egészében definiálná a demokráciát. Véleménye szerint súlyos hiba a valóság helyett kizárólag az eszményre hivatkozni, és minél gyakoribb ez, annál több a félreértés és ködösítés a demokráciák körül. Sartori azt mondja, hogy egy demokráciaelmélet csak akkor valóban a demokrácia elmélete, ha mind a leíró, mind az előíró definíciót magában foglalja. Véleménye szerint ezt csak a liberális demokrácia teljesíti.
