Egy jó útra tért neonáci visszaemlékezései – 1. rész, „Gyűlölet Amerikában”

Alighanem mind hallottunk a tragédiák némelyikéről: az 1995-ös Oklahoma City-i borzalomról, amelynek során egy fehér terrorista, Timothy McVeigh felrobbantott egy szövetségi épületet, és 168 ártatlan civil életét oltotta ki; a kilenc afroamerikai templomlátogató 2015-ös meggyilkolásáról a dél-karolinai Charleston történelmi Emanuel anya-templomának szent falai között; a virginiai Charlottesville-ben az alternatív jobboldal felvonulásáról 2017 nyarán, amelyen több száz elegáns, vasalt khaki nadrágot és pólót viselő fiatal fehér vonult fel fáklyával a kezében, és azt kántálta: „Minket nem cserélnek le a zsidók” – ígéretüket az egyik radikális azzal igyekezett nyomatékosítani, hogy belevezette feltuningolt autóját egy csapat ellentüntetőbe.

E hírhedt esetek mellett azonban a kortárs Amerika évi több száz, ha nem több ezer gyűlöleten alapuló egyéb erőszakkitörésének és terrorcselekményének kevés figyelem jut a médiában. Így aztán sok amerikai, akinek élete sosem fordult úgy a gyűlölet felé, mint az enyém, és aki nem a célkeresztbe kerülő valamely kisebbség képviselőjeként nőtt fel, nem is sejti, mennyire elterjedt ez a hazai terroristajárvány.

Szinte minden héten kapok e-mailt vagy telefonhívást egy ijedt szülőtől vagy baráttól, aki a segítségemet kéri, mert úgy érzi, egy szerette jó úton jár ahhoz, hogy a következő charlestoni merénylő vagy Oklahoma City-i robbantó legyen belőle. Néha sikerül hatnom ezekre a zavarodott emberekre, és képes vagyok segíteni nekik – tudják, hogy egyszer én is az ő cipőjükben jártam, és látják, hogy van kiút a bűntudat, a fertőző szégyen és az erőszak csapdájából. De sosem feledem, hogy milyen csekély lehet a helyes útra terelés esélye, s hogy az aggódó hozzátartozóknak, akik hozzám fordulnak, akár igazuk is lehet, s talán csak tehetetlenül figyelem majd, ahogy a zavart fiatal, akivel hetekkel korábban elbeszélgettem egy kávé mellett, nemzetünk soron következő tragédiájának előidézője lesz.

Sok szakértő vallja, hogy amióta az al-Káida 2001. szeptember 11-én megtámadta az Egyesült Államokat, az amerikai fehér felsőbbrendűségiek több áldozatot szedtek hazájuk földjén, mint bármilyen más radikális csoport, külföldi és hazai együttvéve. Noha minden kétségen felül áll, hogy bizonyos sértett ideológiai tényezők külföldről is terrorral fenyegetik hazánkat, meg kell végre értenünk azt is, hogy az amerikai nemzeti biztonságot, demokráciát és szabadságot sújtó legnagyobb veszély immár közel 250 éve saját határainkon belül virágzik és növekszik.

Christian Picciolini tömör előadása élettörténetéről (angolul, angol felirattal):

Tapasztalatom szerint az erőszakos szélsőségességet eleinte nem ideológia táplálja. Azt hiszem, a radikalizálódáshoz vezető út inkább az egyén identitás, közösség és életcél iránti személyes és mélységesen emberi vágyának félrecsúszásával kezdődik.  Az egyetemi campusokon kiragasztott „fehér nacionalista” propagandaanyagok, a vonatokon, buszokon és a saját környékünk templomaiban szétszórt, gyűlölettől fröcsögő röpiratok, valamint a neten egyre burjánzó, „mások” ellen hergelő összeesküvés-elméletek mögött baljós célokért törtető opportunisták állnak, akik mohón és vidáman manipulálva igyekeznek kielégíteni az említett szükségleteket a „paradicsom” üres ígéretével.

Az erőszak az ideológia engedélyével működő eszköz, amellyel brutálisan kivetítik saját dühüket, fájdalmukat és önutálatukat az ártatlanokra, akiket zavarodottságukban bajaik forrásának látnak. Ha útját tévesztő és a fehér felsőbbrendűséget támogató terroristavezérré váló fiúként szerzett tapasztalatom bármit is számít, meggyőződésem, hogy minden ilyen terrorista életében volt legalább egy alkalom, amikor egy embertársának együttérzése a környezetéből felnyitotta a szemét, még ha csak egy pillanatra is, és azt gondolta, „Mi van, ha tévedek?”, és azon tűnődött, hogy talán még nem túl késő kiszállni.

• És akkor, íme, a történet, így lép a könyv hőse az agresszió útjára.