Egy jó útra tért neonáci visszaemlékezései – 5. rész, „Beteg társadalom"
6 perc
2020.07.18. 17:00
A következő hetekben több részben mutatjuk be Christian Picciolini Romantikus erőszak című önéletrajzi könyvét, mely az észak-amerikai szélsőjobboldali mozgalom politikai és kulturális kontúrjait festi fel egy később jó útra tért neonáci történetén keresztül. Sorozatunk ötödik részében Picciolini már túl van néhány zűrös középiskolai éven, államközi neonáci kapcsolatokat "épít" és megismerkedik a fegyveres erőszak világával is.
Most, hogy betöltöttem a tizenhetedik évemet, és megszereztem a jogosítványt, módom nyílt rá, hogy elutazzam az államból, és találkozzam azokkal a bőrfejűekkel, akikkel egy ideje már leveleztem. Új részmunkaidős állásom egy beverlyi pizzériában megteremtette ennek anyagi alapjait, úgyhogy néhány barátommal lementünk lógni és hálózatot építeni Georgia államba. A csapatom egyik tagja nemrég szerelt le a hadseregtől, és egy ott élő bőrfejű lánnyal járt, úgyhogy egy veterán neonáci, Teddy Dalrymple házában szálltunk meg Mariettában.
Mariettánál nehezen találhattunk volna jobb helyet bőrfejűek toborzására az országban. Szinte gyerekjátéknak bizonyult. A fehérek felsőbbrendűsége már akkor beleivódott a város történelmébe, amikor a polgárháború után, a rekonstrukció korában a Ku-Klux-Klan megjelent. A mozgalom népszerűsége aztán megnőtt, és az ottani kultúrának szerves része maradt.
Dalrymple egy rozoga faviskóban élt az Atlanta környéki neonáci fiatalok aktivitásának központjául szolgáló Marietta Blanche fasorjának végén. Bármikor jártál arra, többtucatnyi srác tartott gyűlést, bulit, találkozót, ilyesmit. A fehér hatalom Georgián áthaladó bőrfejűit mindig szívesen látták, és Dalrymple gondoskodott róla, hogy azonnal otthon érezzük magunkat. Egyenrangú félként bánt velünk, és tippekkel látott el a Chicagón kívüli toborzótevékenységünkhöz. Igazi vendégszerető, déli öregfiú volt, nagy pókhasú, gigantikus pofaszakállú, remek fickó. Őrülten inspiráló jelenség. Vérbeli farmer fenegyerekként tudott az ország összes fehérpárti csoportjáról, és nagyszabású felvonulásokat és tüntetéseket szervezett az ügyünk támogatására.
Dalrymple házában találkoztam Clay Wallabyvel, aki a legendás angol bőrfejűbandának, a Condemned 84-nek dobolt – az volt az egyik kedvenc oi! zenekarom a Skrewdriver mellett. Kiváló fickónak ismertem meg, egy régi vágású brit bőrnek, aki elmenekült a szülőhazájából, és egy amerikai lánnyal új életet teremtett magának Mariettában. Lógtunk együtt egy keveset, és jó sok sört vedeltünk. Csodáltam a zenei tehetségét és a bőrfejűmozgalom iránti, sok évre visszanyúló elhivatottságát. Ezt a fickót nem csak a bunyók meg a seggek szétrúgása érdekelte.