1990 előtt nem sok hazai figyelem jutott az "idegenbe szakadt" magyar Nobel-díjasoknak

„Karikó Katalin és Krausz Ferenc a miénk, hozzánk tartoznak, ahogy mi is hozzájuk. Nobel-díjasaink magyarságukat mindig vállaló, arra büszke, megharcolt életű, küzdelmekben edzett emberek”

– fogalmazott Novák Katalin államfő a két kitüntetett tudós tiszteletére adott díszvacsorán tavaly októberben.

Bár a világ legrangosabb tudományos elismerésének több mint 120 éves történetében szinte minden évtizedre jutott olyan díjazott, aki szorosabb vagy lazább szálakkal kötődött Magyarországhoz, korántsem mindegyiküknek dukált érzelmektől fűtött kormányfői és elnöki gratuláció, díszvacsora, emlékérem vagy épp nemzeti színekben kivilágított Lánchíd. Részben azért, mert a többségük magyarsága még a Nobel-díj odaítélése idején sem volt ismert vagy egyértelmű a közvélemény számára, egyesek hovatartozását pedig a politika nem tartotta célszerűnek hangsúlyozni.

A ma büszkén emlegetett 18 magyar (gyökerű) Nobel-díjas közül az elsőről, Lénárd Fülöpről például – aki „hazafias üdvözlettel” köszönte meg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) gratulációját – a Pesti Napló megjegyezte: „Pozsonyban született, de nem asszimilálódott magyarrá”, így „fájdalom, csak a származása magyar, ő maga német s valószínűleg csak a német szellemi atmoszféra közreműködése folytán lett olyan nagy tudóssá, amilyen lett”.