Talán sokan megtapasztaltak már olyan helyzetet, amikor egy-egy élmény vagy inger hatására valami szokatlanul ismerős érzés öntötte el őket. Egy érzés, ami egyszeriben visszarántotta őket egy jóval korábbi létállapotba, adott esetben olyan mélyre, a múltban annyira távolba húzva, amikor még szavaink sem voltak érzéseink kifejezésére. Az ilyen élmények sokszor épp azért annyira különlegesek, annyira zavarba ejtően meghatározhatatlanok, mert preverbális (vagyis a beszéd megjelenése előtti) korszakunk zsigerig hatoló érzéseire emlékeztetnek. Legyenek azok a belső melegség vagy épp a jeges rémület érzetei.
De miként élhetők át újra, ráadásul eredeti kontextusuktól megfosztva ezek a zsigeri érzetek? Az egyik lehetőség a fantáziánkban rejlik. Számos képalkotó vizsgálat igazolta például, hogy a simogatás elképzelése vagy annak megfigyelése hasonló idegi mechanizmusokat indít el, mint az ugyanilyen érintés közvetlen megtapasztalása. Az ilyen mentális szimuláció természetesen nemcsak pozitív, de sajnos rendkívül negatív érzetek újraélését is lehetővé teszi. A traumatikus emlékek tárolása és felidézése például feltételezhetően ugyanazon érzékszervi modalitásokon keresztül történik, amelyeken keresztül eredetileg is megtapasztaltuk és érzékeltük az eseményt. Egy becsapódó ajtó hangja így a jelenben is kiválthatja ugyanazt a rettegést.
Mi is valójában a függőség? – Dr. Kapitány-Fövény Máté (youtube.com)
Szögezzük le: a jóleső, szívünket melengető érzések újraélési vágya és egy-egy kellemetlen vagy akár borzalmas érzet újbóli megtapasztalásától való félelem egyaránt viselkedésszervező erővel bír. Ám míg az előbbi kereső magatartást, az utóbbi többnyire elkerülő magatartást motivál. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az érzés intenzitása önmagában is kulcstényező. Gondoljunk csak az önmagát vagdosó tizenévesre, aki a testi fájdalommal teremti meg a létezés általa kínzónak megélt, de szavakba nehezen önthető érzetét.