Hogyan éljünk együtt a mesterséges intelligenciával? – 1. rész: A mesterséges tudat létrehozása

A mesterséges intelligenciáról beszélni zavarba ejtő lehet. Egyrészt azért, mert a fogalom mostanra nagyon sok mindent jelent. Ráadásul az MI különféle dolgokra képes egyszerre: a Siri parancsra viccet mesél, a Terminátor koponyát zúz össze, egyes algoritmusok pedig hitelminősítő döntéseket hoznak.

A gondolkodni tudó gépek régóta lenyűgöznek minket. Az első mechanikus sakkgép 1770-es megalkotása az akkori polgárt bámulatba ejtette. Egy török mágusnak felöltöztetett robot léptette a szépen kidolgozott szekrényen elhelyezett sakktábla figuráit. A Török néven emlegetett szerkezet 1770-től 1838-ig turnézott a világban, többek között Benjamin Franklin és Napóleon ellen is nyert sakkjátszmákat. Edgar Allan Poe pedig – látván a gép működését – korát jóval megelőzően, már az 1830-as években töprengett a mesterséges intelligencia lehetőségén. Mondani sem kell, hogy ez mind átverés volt csupán: a gép belseje ugyanis furfangos módon egy hús-vér sakknagymestert rejtett. Ennek ellenére a gondolkodó gépek megalkotásába vetett hit a világ legkitűnőbb elméit is rabul ejtette mintegy háromnegyed évszázadon keresztül.

Most pedig ugorjunk 1950-be: a még gyerekcipőben járó számítástechnika két kiemelkedő alakja kifejlesztett egy „játékot”, illetve egy gondolatkísérletet, amelyekből megszületett aztán a mesterséges intelligencia újabb elmélete. A „játékot” a mókamester hírében is álló feltaláló, a 20. század legnagyobb információelméleti tudósa, Claude Shannon agyalta ki. A keze ügyébe akadó alkatrészekből készítette el Thészeuszt, az elektromechanikus egeret, amelyet 1950-ben be is mutatott egy filmben.2 Ez az átalakított telefonrelé-kapcsolókkal működtetett egér ki tudott jutni egy bonyolult labirintusból – méltán nevezhető tehát a gépi tanulás prototípusának. Az említett gondolatkísérlet pedig egy utánzásos játék volt.3 A számítástechnika úttörője, Alan Turing első ízben ekkor vázolta fel az elméletét arról, hogyan is fejlődhetne egy gép az embert imitáló funkcionális szintre. Bár ekkoriban a számítógép meglehetősen új találmánynak számított, Turing nagy hatású tanulmánya elősegítette a mesterséges intelligencia tudományágának megszületését.

Az elméletek önmagukban nem voltak elegendőek, ezért a korabeli informatikusok egy maroknyi csoportja olyan szoftvereken kezdett el dolgozni, amelyek a később mesterséges intelligenciának nevezett jelenség határait feszegették. A kifejezést John McCarthy, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (Massachusetts Institute of Technology, MIT) professzora alkotta meg 1956-ban. A fejlődés kezdetben gyors ütemben zajlott: a kutatást vezetők abban bíztak, hogy az MI egy évtizeden belül legyőzi a sakk nagymestereit, hiszen a számítógépeket logikai problémák megoldására programozták. Az MI-t rendszerint megingatták a hype-ciklusok. Amikor az ígéretek nem teljesültek, beköszöntött a kiábrándulás: az ilyen – „MI-télnek” is nevezett – stagnálási időszakok során a mesterséges intelligencia fejlődése megtorpant, a finanszírozás pedig elapadt. A fellendülési és visszaesési időszakok egymást váltották. Minden fellendülést jelentős technológiai fejlődés kísért, így jöttek létre például az emberi agyat utánzó mesterséges neurális hálózatok. Aztán megint következett egy visszaesés, ugyanis az MI nem tudta a tőle elvárt eredményeket produkálni.