A lázadás szelleme ott van a magyar és a hindí költészetben is – interjú Girdhar Rathival, Petőfi, József Attila és Háy János fordítójával

Több mint fél évszázada kötődsz Magyarországhoz, a magyar irodalomhoz, a magyar nyelvhez, hosszabb ideje, mint hogy a gyerekeid megszülettek.

Igen, 1967 decemberében érkeztem Budapestre, hogy újságírást tanuljak a Bajza utca és Népköztársaság útja (ma Andrássy) sarkán álló épületben, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) tanfolyamán. Ez volt életem első külföldi útja, mérföldkő politikai és irodalmi érdeklődésemben.

Milyen közegben éltél azelőtt? India melyik részén nőttél fel?

Felmenőim kereskedők voltak, Rádzsasztánból települtek át Madhja Pradésbe, ahol egy falu leggazdagabb földbirtokosai lettek. Azonban az 1930-as gazdasági válság idején a család teljesen elszegényedett. Apám tiszttartó lett egy birtokon és magával vitte édesapját és testvéreit is. Amikor 1946-ban, Piparijában megszülettem, nagyszerű hegyi üdülőhely közelében éltünk, ahol a köztársasági elnök, Rádzséndra Praszád is szeretett nyaralni. Gyerekkoromban apám egy kis cégnél volt alkalmazott.

Ebben a környezetben hogyan fordult az érdeklődésed az írás, az irodalom felé?

Nagyon jól tanultam. A gimnázium utolsó éveiben matematika-fizika-kémia tagozatra mentem, mert orvos akartam lenni. Édesapám azonban maga mellett akart tartani és azt mondta, hogy ne menjek el, tanuljak az állami tisztviselői (ún. IAS) vizsgákra, maradjak otthon. Nagyon érdekelt már akkoriban is a verselés, és a városunkban volt is egy nagyon jó költő, Vipin Dzsosi, aki bátorított a versírásra. A szágari főiskolára iratkoztam be, ahol az alapfokú vizsgákra hindít, angolt és szanszkritot tanultam, és kitüntetéssel végeztem.

Hogy vezetett ez el a magyarországi ösztöndíjhoz?

Szágarban a főiskola mellett a Szangam Press Ügynökségnél dolgoztam, ahol a főnököm és mentorom Zia ul Haq volt. Szólt nekem, hogy pályázzak a magyar ösztöndíjra. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, és aztán teljesen elfelejtkeztem az egészről, és 1965-ben beiratkoztam a híres Allahabadi Egyetemre.

Pezsgő irodalmi és társadalmi élet fogadott Allahabádban. Itt találkoztál több emberrel, akik később nagyon fontosak lettek az életedben: a feleségeddel Csandra Kiránnal, aki szintén fordított magyar irodalmat hindíre, bátyjaival, az író és költő Rámnárájan Suklával és a költő, festő és kritikus Prajág Suklával. Mrinál Pándé, a híres írónő csoporttársad volt, ahogy Alók Rai, az angol irodalom professzora is.

Igen, a Diamond Jubilee nevű kollégiumban laktam, ahol megválasztottak a kulturális titkárnak. Az indiai függetlenség húszéves évfordulójára 1967-ben nagy beszélgetéssorozatot kezdtünk a politikai élet hírességeivel. Arról volt szó, mit hozott igazából a függetlenség, ezért az Indiáért küzdöttek-e, vagy másképp képzelték el Indiát a függetlenségi mozgalom idején. Ekkor ért Szagárból Zia ul Haq üzenete, hogy megkaptam a magyar ösztöndíjat, készüljek az útra.

Hogyan képzeljük el a több mint fél évszázaddal ezelőtti készülődést?