Emberfáklyák az ózdi lángtengerben – sosem lett felelőse a magyar kohászat legsúlyosabb tragédiájának

Emberfáklyák rohantak ki a lángtengerből az Ózdi Kohászati Üzemek három hónappal korábban használatba vett, vadonatúj kemencéjének helyet adó épületből. A tragikus robbanás 35 évvel ezelőtt, a magyar kohászat legszörnyűbb napján, 1990. március 3-án reggel fél hétkor, nem sokkal a műszakváltás után következett be. A halálos áldozatok száma napról napra nőtt, a 16 égési sérüléseket szenvedett munkás közül végül 13 meghalt. Ráadásul két emberen kívül senki másnak nem is kellett volna a helyszínen lennie. Az ózdi tragédia miatt soha, senkit nem vontak felelősségre.

Az Ózdi Kohászati Üzemek az előző évben kapta az új kemencét, amelyet a Kohó- és Gépipari Tervező Vállalat szakemberei terveztek. Elég gyakran előfordul, hogy a kemence szivárog, kilyukad, a benne lévő izzó acél egy része elfolyik. Ez anyagi kárt okoz, de nem balesetet. A kemence elé vészgödröt szoktak építeni, amely az elfolyt acélt befogadja és elvezeti.

A legfontosabb előírás, hogy ebben a gödörben ne legyen semennyi víz.

Ha ugyanis van, akár csak egy liternyi, fél liternyi, és az izzó acél vízzel érintkezik, akkor a vízgőz nyomása több tízezerszeresére nő, a víz felbomlik, hidrogén keletkezik, gőz- és hidrogénrobbanás következik be, és a robbanás környezetében minden és mindenki elpusztul. Az ózdi előtt egyszer fordult elő ilyen tragédia tíz évvel korában Győrben, akkor kilenc ember vesztette életét.

Olvasztár dolgozik az Ózdi Kohászati Üzemekben 1986-ban

Fortepan/Erdei Katalin

A tragédia színhelye, az ózdi üzemépület talajvizes helyre épült, ráadásul két patak is folyik a közelben, így tudható volt, hogy a víz jelenléte miatt különös gonddal kell megépíteni, karbantartani és ellenőrizni a gödröt, és a medence vízmentességéről a művezetőnek vagy a csoportvezetőnek mindig meg kell győződni.

A tragikus reggel

Ezt aznap reggel meg is tették, ahogy szokták. Elemlámpával bevilágítottak a vészgödörbe, hogy csillog-e víz az alján. Az csak a baleset kivizsgálása során derült ki, hogy a három méter mély, sötét, rácsokkal lezárt medencébe hiába világítanak be, a víz csak akkor látszik, ha sokszor annyi, mint amennyi a robbanáshoz elég.

Március 3-án reggel a kemencében a reggeli csapolás első 150 tonnás adagja izzott 1600 fokon. Ez a kemence szaknyelven hőntartó üst volt, amelyben a folyamatos acélműből lecsapolt anyagot további feldolgozásra készítették elő.

Meglepetést okozott, hogy az új üstből kifolyik az anyag. Az egyik szemtanú szavai szerint „több kolléga és jó barát sietett oda, állta körül a kifolyt acélt. Talán néhány másodperc telhetett el így, amikor az 1600 fokos vas a kibetonozott vészgödörben valószínűleg vízzel vagy nedvességgel találkozva, robbant.

Mindent elborított a füst és a por. Abból rohantak elő az égő emberek, kollégák és jó barátok. Ilyen szörnyűséget, ilyen borzalmat még a filmekben sem lehet látni.

Leégett a hajuk, a szemöldökük, a ruhájuk, a csizmájuk. Lángolva futottak, mi pedig utánuk, hogy akin még lehet, segítsünk. Ketten itt a helyszínen szénné égtek.” (Magyar Hírlap, 1990. március 5.) Többen a felismerhetetlenségig összeégtek. Névsorolvasással, kizárásos alapon állapították meg, kik az áldozatok.

Az anyag szállítására szolgáló áthúzó kocsi alatt folyt el az acél. A sugárzó hő megrongálta a villamosrendszert, így a kocsit nem lehetett elmozdítani, egyre erősebb sugárban folyt az acél. „Az emberek – sajnos elég sokan, hiszen az ablézon (műszak után) lévők is meg a karbantartók egy része is igyekezett segíteni, a bajt elhárítani – minden veszélyérzet nélkül a placcon tartózkodtak” – idézte fel az üzemvezető. (Ózdi Vasas, 1990. március 9.) Ők szinte valamennyien meghaltak. Húszméteres körzetben mindenkit elért az acél és a tűz. Dr. Grega Oszkár, a Miskolci Nehézipari Egyetem adjunktusa, a baleset kivizsgálásával megbízott szakértő azt mondta, „ha a csarnokrészben csak a technológiailag szükséges személyzet tartózkodott volna, akkor ma csak két halottja lenne a robbanásnak”. (Népszabadság, 1990. március 14.) A legtöbb áldozatot tehát a segíteni akarás vitte a halálba.

A vizsgálat azt is megállapította, hogy „nem volt jól kidolgozott, a dolgozók által is ismert terv az ilyenkor szükséges tennivalókra, nem volt határozott vészjelzés sem, amely a környék gyors elhagyására késztette volna a csarnokban tartózkodó későbbi áldozatokat”. (Vasas, 1990/4.)

Az egyik szálöntő, aki szerencséjére fedett helyen volt, így idézte fel a baleset utáni pillanatokat: „Szaladtunk mi is, locsoltuk, mentettük őket. Némelyikről leolvadt az azbesztcsizma, téptük róluk a ruhát. Sérültjeinket levonszoltuk a lépcsőn, hogy a közben riasztott mentők indulni tudjanak. Vizet adtunk az égetteknek, megpróbáltunk segíteni – de a pánikhangulat miatt mi sem voltunk igazán észnél.” (Ózdi Vasas, 1990. március 9.)