„Ön az embereket is oly élesen látja, mint a tárgyakat, és oly mélységekbe vezet bennünket, hogy időnként eláll a lélegzetünk.” A varázshegy című, „régen várt” regénytől elragadtatva fogalmazott így Kosztolányi Dezső a Thomas Mann-nak címzett (magán)levelében. Az 1925 januárjában kelt sorokat azonban nem a pályatárs, hanem – a levélíró szavaival – egy „hálás, ámuló olvasó” küldte a fél nemzedékkel idősebb német írókollégájának, régi ismerősének. Kettőjük kapcsolata ugyanis 12 évvel korábbra datálódik, 1913 decemberére, amikor is Mann először járt Budapesten. „Sosem voltam még olyan országban, amelynek a nyelvéből semmit sem értettem” – indokolta fokozott kíváncsiságát a Magyarországon akkor még „csak” a novelláiról ismert író. Akinek
önkéntes idegenvezetője, tolmácsa – lakkcipővásárlási segítője, majd levelezőtársa is lett Kosztolányi.
Az első látogatást az utolsó, 1937-es vizitig további öt, egyre nagyobb hírverésű követte. Az 1930-as évekre A Buddenbrook ház szerzője szinte magyar írónak számított, műveit a legjobb műfordítók sorra ültették át – az ő szavaival – „a szenzációs muzsikájú magyar nyelvre”. Irodalomtörténeti kuriózum, hogy A varázshegy 1924-ben néhány nappal korábban jelent meg Budapesten, mint Berlinben, a kiváló kapcsolatokkal rendelkező irodalmár, Turóczi-Trostler József ugyanis a német kiadás nyomdai levonatából dolgozhatott.
A magyarul nem értő, a legapróbb gesztusok és hangsúlyok meglátására és meghallására fogékony író emberismeretben és az értékek felismerésében szinte csalhatatlannak bizonyult. Felolvasásokkal mindig egybekötött látogatásai során megismerkedett a hozzá – legalábbis az 1930-as évek elejéig – dörgölődzni szándékozó hivatalos Magyarország reprezentánsaival. 1922 januárjában
a tiszteletére rendezett zárt körű fogadáson például udvariasan szót váltott Herczeg Ferenccel, Tormay Cécile-lel, no meg a házigazda miniszterelnökkel, Bethlen Istvánnal
és író-lapszerkesztő nejével, Bethlen Margittal.