„Ha mindenki alszik, akkor David lefesti az alvót, ha éppen nincs senki a közelében, akkor lefesti a földre letett bőröndjét. Ha pedig elege lett a festésből, akkor fényképezni kezd, és ha elege van a fényképezésből, akkor operai díszleteket tervez” – írta David Hockney-ról Henry Geldzahler újságíró egy 1994-es interjújában. David Hockney akkor még csak 57 éves volt, most pedig – amikor a Louis Vuitton Alapítvány 14 termében megnyílt a több mint 400 művét bemutató kiállítás – már elmúlt 87. A David Hockney 25 című kiállítás az angol, szegény sorsú családba született művész utolsó negyedszázadban létrehozott alkotásaira helyezi a hangsúlyt.
David Hockney: Christopher Isherwood és Don Bachardy, akril, vászon 212.09 x 303.53 cm, 1968
© David Hockney Magángyűjtemény Fotó: Fabrice Gibert
David Hockney nagyjából három évvel ezelőtt fogadta el a francia alapítvány kiállítási javaslatát, mert nagyon izgalmasnak találta azt a határtalan térbeli és mennyiségi szabadságot és önállóságot, amit a párizsi kiállítás kurátorai – Suzanne Pagé, Sir Norman Rosenthal és Francois Michaud – ajánlottak számára.
Az 1960-as évek óta, amikor is Hockney még a pezsgő londoni popvilágban, majd később a kaliforniai napfényben aratta első képzőművészeti sikereit, több mint hatvan év telt el, de ő állandóan megújuló aktivitásának és útkeresésének bizonyítékaként ragaszkodott ahhoz, hogy főként az elmúlt 25 év munkáját mutassák be Párizsban. A kurátorok nem kis kockázatot vállaltak ezeknek a feltételeknek az elfogadásával, ugyanis Hockney legsikeresebb képeinek újszerűsége és varázsa a képzőművészetet kedvelők számára főként a popkultúrát, a korai portrékat, a régebbi kultikus „medencés-képeket” jelentették.
Hockney kezdeti és hangos sikereit a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, az időnként Dubuffet-re vagy Rousseau-ra emlékeztető naiv, de erőteljes, vidám, képregényszerűen elnagyolt, harsány színekkel, egyenes vonalakkal, szinte síkban megfestett pillanatfelvételei hozták meg.
„Minden pillanat művészi, csak meg kell örökíteni”
– vallotta Andy Warhol követőjeként a peroxiddal szőkített hajú, homoszexualitását sohasem titkoló és nagyjából 10 év alatt a kortárs művészet emblematikus figurájává vált Hockney. Az 1963-ban életében először Amerikába repülő (Angliában akkor még büntetendő volt a homoszexualitás) David Hockney-t annyira elvarázsolta a négyzet alakú kerti medencék vizének türkizkék csillogása, hogy ez vált későbbi témaválasztásának fő motívumává. Los Angeles-i villájának kertjében lévő medencéje be is vonult a művészettörténetbe: a vízbe ugró barátjáról, a csobbanás utáni hullámgyűrűkről, vagy egyszerűen csak a mindig kék víz és ég festészeti kihívást is jelentő szépségéről számtalan kis- és nagyméretű képet festett. „Az áttetszőség megfestése azért érdekes, mert vizuálisan olyan témát jelent, ami nincs, vagy szinte teljesen hiányzik. A tóval ellentétben az úszómedence visszaveri a fényt. Ezeket a hullámzó vonalakat, amelyeket a medencém aljára is megfestettem, valóban látni lehet a vízfelszínén” – mesélte a Martin Gayford műkritikussal folytatott beszélgetéseiben (Éditions du Seuil, 2021).
David Hockney: Egy nagy csobbanás, Akril, vászon 242.5 x 243.9 x 3 cm,1967
© David Hockney, Tate Galléria, U.K.
1990-ben Hockney néhány alkalommal visszatért szülőföldjére, az angliai Yorkshire megyébe és ott felfedezett valamit, amit Kaliforniában elveszített: az évszakokat, a természet és a táj periodikus, örökösen megújuló körforgását. Míg Amerikában a pillanat megismételhetetlenségében, addig Európában az idő örökkévalóságában talált inspirációt.
Hockney fiatal kora óta nagy rajongója – vagy ahogyan önmagáról mondta „örök olvasója” – Marcel Proustnak, így teljesen érthető, hogy a mostani kiállításának egyik legfontosabb mottója egy prousti parafrázis:
„Ne feledje, hogy a tavasz sohasem maradhat el.”
Hockney édesanyja halála után visszaköltözött Észak-Angliába, és Constable meg Turner nyomán az angol tájképfestészet hagyományait folytatta; a Kaliforniában használt akrilfestékek helyébe pedig az akvarell, olaj-vászon és szénrajz technikák léptek.
Amikor a Louis Vuitton Alapítványnál felvetődött a mostani kiállítás gondolata, a kurátorok és David Hockney közös megállapodása alapján az elmúlt 25 év alkotásainak bemutatása mellett döntöttek, és mint ahogyan már említettük, ezzel vállalták annak a kockázatát, hogy az új látásmódot és különösen az új, David Hockney által alkalmazott számítógépes technikákat (iPad, laser-printer, iPhone, digitális fényképezőgéppel, videó kamerák által rögzített 3D-s filmek) fenntartással fogadják majd a kiállítás látogatói.
David Hockney: Téli fa, Olaj, tizenöt vászon 274,3 × 609,6 cm összméret, 2009
© David Hockney LYC gyűjtemény Fotó: Jonathan Wilkinson
Bizony sokak számára – ha nem is csalódást, de – távolságtartást váltott ki az, hogy Hockney például normandiai tartózkodása alatt 2020-ban (igaz, a covid idején) egy év alatt kétszáz, szinte teljesen azonos nézőpontból megfestett tájképet készített, már nem is vászonra és festékkel, hanem az iPaden rögzített látványból kiindulva.
Hockney korai korszakának fő témája a portréfestészet volt, de miután a Covid ideje alatt erre nem volt lehetősége, különleges sorozatot készített – ahogyan saját maga nevezte: „virágportrékat” festett. A kiállítás negyedik termében ezekből a táblagépekre készített csendéletekből láthatunk jópárat képkeretekbe foglalva, mintha festmények lennének. Hockney minden technikai újdonságot nyitottan fogadott és kipróbált, hogy az évszakok, a fény, a természet, a fák és a virágok változását minél reálisabban adja vissza. Különleges terepjárójára hat videókamerát rögzített, amelyek számítógéppel szinkronizált program segítségével 360 fokos nézetben adták vissza a táj szépségét, és az ezekből vett részleteket rajzolta, színezte, alakította át iPadjénak képernyőjén.
Nagyobb fák Warter közelében, avagy festmény a fotográfia utáni új korszak témájához, 2007
© David Hockney Tate, U.K. Fotó: Prudence Cuming Associates
Hockney egy másik nagyméretű festménye, a Nagyobb fák Warter közelében (Bigger Trees Near Warter), amelyet a londoni Tate Gallery kölcsönzött a párizsi kiállítás idejére, például ötven különböző perspektívából készült festményből áll. A vásznakat szabadtéren festették, majd egyesével szkennelték, és ezekből számítógépes programmal állították össze az 50 négyzetméteres tájképet. A „több képből egy képet” – technikát Hockney már Kaliforniában felfedezte és alkalmazta is, de ott még csak négy-hat festményt illesztett egymáshoz. A 2000-es évek elejétől, a digitális technika révén viszont ez akár többtucat kép tökéletes egybeépítésére is lehetőséget adott.
Ugyancsak zavarba ejtő a kiállításra került képek mennyisége is. Kétségtelen, hogy az impozáns épület négy emeletének hatalmas termei könnyedén lehetővé tették a több mint négyszáz – közülük néhány 100 négyzetméternél is nagyobb (!) – alkotás szellős bemutatását, de még az edzett múzeumlátogatók számára is szinte teljesíthetetlen feladat valamennyi alkotás elmélyült és figyelmes végignézése.
A hatalmas anyagot a kiállítás rendezői időrendbe sorolva mutatják be, de a koncepció szerint az utolsó 25 év munkái állnak a középpontban, ennek megfelelően David Hockney korai, az 1955-63 között készült képeiből csak ízelítőt látunk, a 2. teremben. Miután a Yorkshire-ben 1997 után készült tájképek között sok a nagyméretű vászon, ezek a nagyobb teret biztosító 1. aulába kerültek. A többnyire már digitális eszközökkel 2000 és 2025 között készített portrékat és virágcsendéleteket a 4., a normandiai időszakban festett tájképeket pedig az 5. és a 6. számú teremben állították ki.
David Hockney Párizsban az Auditórium Opera-díszletekkel, 2025
Cserba János
Feltétlenül látogatásra érdemes az épület második szintjén lévő hatalmas auditórium, ahol folyamatos vetítésben Hockney különböző zeneszerzők – Sztravinszkij, Mozart, Wagner, Puccini, Richard Strauss – operáihoz készített díszleteit és kosztümjeit láthatjuk, tökéletes vizuális és akusztikus hatással; és a földre tett heverőkön akár fekve is élvezhetjük a teljesen szürreális összhatást. A kiállítás óriási élmény, mert Hockney zseniális sokoldalúsága a szó szoros értelmében megszédíti a látogatókat.
A korai képek még ma is friss játékossága, de sohasem bántó szemtelensége, a portrék elnagyolt, néha karikaturisztikus beállításai, a képregényszerű figurák rajzfilmből kimerevített teátrális mozdulatai láttán érezzük, hogy Hockney szereti az embereket, és képeivel azt szeretné elérni, hogy a nézők is ugyanilyen nyitottan, befogadóan és örömmel nézzék embertársaikat. Jellemző Hockney művészetszemléletére az a történet, hogy amikor felkérést kapott Erzsébet királynőtől, hogy fesse meg a királynő portréját, Hockney azzal a válasszal tért ki a megtisztelő feladat elől, hogy „nem tehetem, mert még nem ismerem eléggé!”
Hockney műveinek hipnotizáló hatása a művész mindenütt megnyilvánuló egyedi vonzerejéből táplálkozik: az a mód, ahogyan a hétköznapi látványt is figyelemreméltóvá tudja tenni, olyanná, hogy a képek nézői is minden erőlködés nélkül tudnak azonosulni a helyzettel, a perspektívával, a látvánnyal, a tájjal, a színekkel, de még akár a portrék egyéniségével is.
„Akkor vagyok a legboldogabb, amikor festek”
– nyilatkozta idén áprilisban a műkritikus Waldemar Januszczaknak adott interjújában. S művein keresztül is ez az érzés hat: Hockney egyedülálló képességével, ahogyan az egyszerű dolgokra rácsodálkozik, egyfajta médiumként a felismerés boldogságát, a rácsodálkozás örömet adja át képei nézőinek.
A kiállítás megtekinthető 2025. szeptember 1-ig.
