Irodalomról és társadalomról
A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Van valami nyugtalanító Krasznahorkai László Nobel-díjában. Ahogy Elfride Jelinek, Coetzee, Annie Ernaux, Herta Müller – és természetesen Kertész Imre – Nobel-díjában is. Nemzeti rögeszmék, politikai kényszerek, rendszerszinten támogatott szociopátiák, társadalmi szintig terebélyesedő énhazugságok. Megannyi leleplezés, szembesítés, kor- és társadalomkritikai „ráolvasásra” alkalmas vádszövegek – irodalom. Mondhatni, ez ennek a díjnak a természete, célja is, hogy szembesítsen korszakos téveszmékkel, disszonanciákkal, hamisságokkal. És azokkal szemben egy-egy életművet, írót mutasson fel.
Irodalommal provokál a Nobel-díj.
Mielőtt azonban rátérnénk arra, mi is a nyugtalanító Krasznahorkai Nobel-díjában, és mit kezdjünk saját (bevallott vagy be nem vallott, felismert vagy fel nem ismert) zaklatottságunkkal, teszek egy személyes kitérőt.
Azon a hajnalon, amikor a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat nyilvánosságra hozták, újságírói terepmunkára mentem. A „csontarcú” asszonnyal kellett találkoznom, valahol a közép-európai poklok mélyén, és őt kellett ügyvédhez vinnem, még a szerkesztőségi ülések és a napi hírfolyam felpörgése előtt. A dögök útján mentem érte – olyan szakaszon, ahol egyre-másra elhullott állatok hevernek az árokban. Csapzott szőrű rókák, égnek meredő lábú borzok, rengeteg felpüffedt kutya, aszfaltba passzírozott macskák. Egyre jobb autók járnak erre, egyre több a kivégzett állat. Ez a nő, a csontarcú, az út mögötti tanyákon húzza meg magát. Szociálisan veszélyeztetett – hivatalos besorolása szerint. Persze vannak, itt, a dögök útja mentén, akik azt mondják, rászolgált a sorsára. Sőt vannak, akik szerint megátkozták, vagy saját átkai hulltak rá.
Nem gondolkodtam ezeken, az én feladatom csupán annyi volt ezen a hajnalon, hogy onnan, ahol a busz nem jár, és ahol a túl gyors autók nem állnak meg sem asszonynak, sem törött lábú kutyának, elvigyem az ügyvédhez. Gyors voltam, egyik pillanatban még a dögszagban gázoltam, másik pillanatban már a hírfolyamot görgettem, hamarosan meg is érkezett az értesítés: Krasznahorkaié a Nobel-díj.
Elkezdődött az ilyenkor szokásos koreográfia, ami a szembesülést, a vádló ráolvasást felhőtlen örömmel, büszkeséggel (nemzeti!) köszönti. Az, aki a híreket hivatalból nagy merítéssel fogyasztja, nehezen dolgozza fel a látleletet, ami polgártársairól ilyen helyzetben eléje kerül.
Krasznahorkai Nobel-díjának gratulált, és rögtön saját sikeres kormányzására asszociált a Krasznahorkai regényében maró iróniával kísértő miniszterelnök. Krasznahorkai Nobel-díjának bokázott az a propagandasajtó, amely az elmúlt években nem győzte ott gyalázni őt mint rendszerellenséget, ahol érte. A magyar Nobel-díjnak örvendett sok-sok olyan ember, akiknek fogalma sincs, ki Krasznahorkai László. És persze Krasznahorkai Nobel-díjának örvendtek a vájt fülűek, az olvasói és pályatársai is.
Az, hogy Krasznahorkai egész pályája kényelmetlen, ellentmondásos, zavarba ejtő, fel sem merült. Pedig teljesen atipikus utat futott be: a klasszikus „perifériaszerzőtől” a közép-európai nihil lassú, végtelenül alapos, kínzóan részletes letapogatójától, a Sátántangó szerzőjétől a frivol, groteszk, humorral leleplező, rámutató és fel is szabadító Zsömle odavan írójáig. A „magyar ugartól”, a kelet-európai végektől és végzetektől (Az ellenállás melankóliája, Háború és háború) a Távol-Kelet felé (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó). Pontosan húsz évvel azelőtt nyitott kulturális dimenziókat, hogy Magyarországon megjelentek az idegenellenes, uszító, „ha hozzánk jössz, nem veheted el a kultúránkat” plakátok. Fordítva szokott ez nálunk lenni: a világostól a sötét, a reményektől a reménytelenség felé szoktak haladni az emberek, alkotók, a röpülj hajómtól a bezárkózás felé.
És miközben Krasznahorkai tudatosan, nyílt programmal szembefordult a közéleti és irodalmi forgalommal, egyre nagyobb sebességgel haladva az ellenkező (felszabaduló, felszabadító?) irányba, egyre-másra jelentek meg botrányt kiváltó nyilatkozatai a honi állapotokról.
Ritkán, célzottan nyilatkozik. Átgondolt performance-ok ezek, nagyon úgy tűnik, céljuk az, hogy »a magyarokról«, a tanulatlan polgárokról, »az arabokról« mondjon valami kezelhetetlent.
A Svenska Dagbladet hasábjain közölt interjú készítője „világcsavargóként” mutatta be Krasznahorkait, aki a magyar demokrácia reménytelenségét és a „jogokkal felvértezett”, ám iskolázatlan tömegeket ostorozta. A Friderikusz Podcast interjújában pedig arról elmélkedett, hogy nem biztos, hogy a zsidók zsidóként fogadnák el, de „az arabok” (zsidósága miatt) biztos kitépnék a nyelvét. Merész gondolat, hogy érzékeny hermeneutaként Bayer Zsolt szövegértelmezésére bízzuk magunkat, aki Petri Ádámhoz, Bencsik Gáborhoz, Győrffy Ákoshoz és a többi kultúrpropagandistához hasonlóan obligát felháborodással reagált Krasznahorkai szavaira. De azért egy pillanatra időzzünk el Bayer kritikus mondata fölött: a Nobel-díjas író honi közállapotokra vonatkozó szavai „nélkülözik a részvétet, a megértés szándékát. Mindazt, ami Krasznahorkai regényeinek olyan emlékezetes rétege volt”. („Az arabok” nevében Bayer nem kérte ki az általánosítást.)
Tényleg, meddig tart a kulturális mélyfúrás, a lényeglátás, és hol kezdődik a megbélyegző, mezítlábas nemzetkarakterológia? Azok a végtelen részletből, mellékmondatból, utalásból, kitérőből szervesülő univerzumok, amelyek Kelet-Közép-Európát, a „vidéket”, a „nihilt”, a Távol-Keletet, a melankóliát, a reménytelenséget, az iróniát, a képzeletet, a mágiát, a realizmust elénk hozzák – hogy viszonyulnak ezekhez a direkt, nyers megszólalásokhoz? Erősítik, hiteltelenítik, kiegészítik egymást? És mit kezdjünk ezzel mi, olvasók és nem olvasók, Nobel-díjon örömködők és fanyalgók? Egészen biztos, hogy jól mozgunk a Krasznahorkai-szövegvilágokban? Hogy helyén kezeljük az irodalmi életen kívüli nyilatkozatokat?
És most forduljunk vissza a csontarcú nőhöz. A Krasznahorkai Nobel-díjáról szóló hírek után vissza kellett térnem a dögök útja felé. Este volt már, sötét dombtetőről néztem szerteszét. Ráláttam a csontarcú házára – amerre a gyerekek kiabálják: „itt lakik a boszorkány”. A dombtetőn tisztán hallani, hol verik az emberek a feleségüket (akik nem emberek, asszonyok), az asszonyvisítás keveredik a kutyavonítással, a rókaugatással. Errefelé lakik a rendőr is, aki akkor is ordít, amikor azt mondja: jó reggelt! Az öreg fatolvaj, aki magára vizel, ha szembejön a rendőr.
Kicsit távolabb, messze túl az erdőkön van egy temető, ahova röhögni járnak az emberek. Van egy sír, azt írja rajta nagy betűkkel: Nácika – 1939. A kisebb betűket: élt 6 évet – kevesen olvassák el. És még kevesebben tudják, hogy valamikor sok Ignác nevű férfi élt erre, úgy becézték őket száz éve: Nácika. A temetőn is túl van egy mező. Nyolcvan éve hosszan tartó csata volt arra. Sokunk nagyapját, dédapját ölték meg ott, a temetetlen holtak hetekig hevertek a frontvonalon, az erdő állatai falták fel őket. Minden erre kocogó rókában ott van valahol nagyapánk húsa.
Ezt a valós tájat, elképzeltnek tűnő, de nagyon is létező karaktereivel így egyben Krasznahorkaival lehet belátni. Vele lehet itt élni, már amennyire élni lehet itt, úgy-ahogy.
Meg persze Nádassal. Esterházyval. Spiróval. Závadával – és sorolhatnánk szellemi topológiánk jelölőit. Velük lehet tájékozódni. Tőlük vannak a szavaink – már akiknek vannak még szavaik. Különös titka ez a magyar irodalomnak. Minél csököttebb a politikai élet, minél primitívebbek, rövidebbek a jelszavak, minél inkább átveszi az érvek helyét a hörgés – annál hatalmasabb szövegkorpuszok tartanak ellen. Annál szövevényesebb mondatok, annál jobban desztillált fogalmak. Ezért hát a két „magyar” Nobel-díj. Ellentartásként a hörgésre.
A dombtetőről üzenetet küldtem a Csontarcúnak: megvan a várva várt szabadulólevele az ügyvédtől, átküldöm neki. Ne írjak, ne küldjek semmit, csak azt érti, amit a telefonba elmondok, a betűket nem ismeri – válaszolta ízes magyar tájszólásával a nő, aki a Dögök útja mellett küzd a sötéttel. Sem írni, sem olvasni nem tud – magyarázta azon a napon, amikor újra magyar íróé lett az irodalmi Nobel-díj.
Nyitókép: Krasznahorkai László Stockholmban, 2025. január 23-án. Fotó: AFP / TT / SVD / Johan Carlberg
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
