Minden marketinges álma vált valóra idén augusztusban: egy űrhajós mutatta meg az egész világnak egy cég termékeit. Kapu Tibor a Nemzetközi Űrállomás némileg szűkös gasztronómiai kínálatát dobta fel egy kis Piros Arannyal és Erős Pistával – ha akadt még valaki a világon, aki nem kötötte a paprikához a magyarokat, hát most megtehette.
Más kérdés, hogy Magyarországon aligha van bárki, akinek különösebben be kellene mutatni ezt a két terméket: a szalámis szendvics tetejére cuppantott Piros Arany pöttyöket látva nőttünk fel, és azt figyelve, ahogy felmenőink elszántan – az én családomban egymásra licitálva – pakolják az Erős Pistát a húslevesbe.
Felnőtt fejjel persze tudom, hogy a licit itt távolról sem áll meg. Vitályos Eszter kormányszóvivő Kapu Tibor űrbéli vacsoráját látva például már azt írta a Facebookra, hogy „mostantól hivatalosan is az univerzum legjobbja a magyar paprikakrém”, amihez néhány ázsiai kultúrának lenne azért pár szava (mellesleg az űrállomáson kedvelt ízesítőnek számít régóta a Tabasco is – még szerencse, hogy senkinek nem jutott eszébe versenyt tartani a kérdésben).
A paprikával készülő ételízesítőknek elég nagy a kultusza az egész világon, ma már Magyarországon is megesik az a csúfság, hogy valaki Srirachát nyom a húslevesébe, az igazi ínyencek is a Scoville-skála felfoghatatlanul magas tartományaiban pirosló chiliket kultiválják – a Piros Arany mégis eltér minden mástól.
És bár hatvan éve még nem is létezett, nem túlzás azt állítani, a leghungarikumabb hungarikum.
Ezt pedig nem azért állítjuk, mert a mi ereinkben is paprikakrém csörgedezik vér helyett, nem is azért, mert ha egy magyar háztartásban nincs, akkor csak kifogyott, hanem mert megpróbáltuk előállítani. És miközben paprikaillatban úszott a lakás, sok mindent megtanultunk az ízekről, a helyi értékekről és a vitaminokról egyaránt.
A magyar bors
Ha a paprika kerül szóba, három dolgot minden magyar tud: az egyik az, hogy Amerikából került Európába, a második, hogy Szent-Györgyi Albert paprikából vonta ki a C-vitamint. És természetesen azzal is tisztában vagyunk, hogy a nyugati konyhában paprikának hívják az édes vagy legalábbis kevésbé csípős fűszerpaprikát, ami persze soha, de soha nem lehet olyan jó, mint a magyar, jellemzően Szeged vagy Kalocsa környékén termelt és őrölt változat.
Készítsünk ipari élelmiszert otthon
Ott vannak velünk, még akkor is, ha nem veszünk róluk tudomást: a modern konyha alapvető hozzávalói nélkül nehezen tudnánk meglenni. Sorozatunkban nem is arra teszünk kísérletet, hogy megszabaduljunk tőlük, inkább arra, hogy otthoni körülmények között, adalékanyagok nélkül állítsuk elő őket. Létezik otthoni vegeta vagy húsleveskocka? Lehet egy konyhában instant tésztát, mogyorókrémet, chipset, ketchupot, háztartási kekszet készíteni? És spórolunk azzal, ha vesszük a fáradságot? A sorozat többi cikkét itt olvashatja.
Biztos vagyok ebben én is, bár életem legjobb fűszerpaprikáját tavaly Horvátországban szereztem, a Bűvös Szakács évekig megrendezett paprikatesztjébe pedig becsúsztak vajdasági nyertesek is. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a magyar paprika ne lenne jó, inkább azzal van a gond, hogy az olcsóbb változatok jórészt már nálunk is külföldi alapanyagokból készülnek, komoly kutatómunka kell ahhoz, hogy valóban hazai alapanyagokból készült fűszerpaprikát találjunk. Mondjuk megéri.
Néhány éve az egyik ilyen cégnél, a Rubin paprikánál néztük meg, hogyan is készül nemzeti büszkeségünk:
Ez a cikk viszont nem a fűszerpaprikáról szól, hanem a Piros Aranyról, szóval tekerjük vissza a történetet oda, ahol a kezdetben gyógyszerként és/vagy a drága bors olcsóbb alternatívájaként népszerűvé vált fűszer („a magyar bors”) útja elvált az étkezésre termelt paprikáétól.
