Hatalmasat fognak csodálkozni a Nobel-díjakat odaítélő akadémikusok, ha egyszer véletlenül nem a K betűnél nyitják ki a híres magyarok listáját. Csak az elmúlt pár évtizedből Kertész Imre, Karikó Katalin és Krausz Ferenc után most Krasznahorkai Lászlóra is büszkék lehetünk. Nem mi lennénk, ha a jó érzések mellett nem jönnének egymás után a „mi, magyarok győztünk” szólamok olyanoktól, akik eddig a nyertes nevét sem ismerték, vagy a „semmi köze a nagy sikerhez az országnak” borúskodás. (De legalább Kertész Imrével ellentétben most senki nem akarja letagadni Krasznahorkai magyarságát!)
Hogy hogy jön ez a statisztikákhoz? Nos, két gyakran elhangzó állítás kerül elő szinte minden alkalommal, amikor egy magyar ember Nobel-díjat kap. Az egyik úgy hangzik: a kis nemzetek közül szinte egy sincs, amely annyi Nobel-díjast adott volna a világnak, mint a mienk. A másik erre rákontrázik: de abban is a világ szűk élbolyában vagyunk, hogy hány díjazottat sikerült elüldözni az országból. Erről néztem meg a számokat – és mivel önmagában a magyar adat nem mond el elég sok mindent, azt is megnéztem, mennyire más az itteni helyzet, mint más közép-európai országoké.
Maga az alapszám tényleg impozáns. Eddig 15 olyan ember kapott Nobel-díjat, aki Magyarországon született és/vagy magyar állampolgár volt legalább egyszer valamikor. Ez a tizennegyedik legtöbb, amit csak egy ország fel tud mutatni, és az előttünk lévő tizenhárom közül csak Svájc és Ausztria kisebb, mint Magyarország. Közép-Európából Ausztria 25-tel Top10-es, de például Csehország hat díjazottat tud felmutatni, a nálunk jóval nagyobb Lengyelország pedig 18 ember 19 díját (nos igen, Marie Sklodowska-Curie, mint az egyetlen olyan ember, aki fizikai és kémiai Nobelt is kapott, még a díjazottak egyébként is nagyon erős listájából is kiemelkedik).
