A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
2022-ben alapítottad a Doxát, mi vezetett a hely megnyitáshoz, és az eredeti víziód mennyiben vált valóra?
Húszéves korom körül, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az a kurátor, már elképzeltem magam egy ilyesmi hely házigazdájaként. Bölcsész hátterem volt akkor, irodalomelméletet tanultam Szegeden, tehát az interpretációs hajlam már megvolt bennem. Később, 2013-ban végeztem a Képzőművészeti Egyetem kurátor szakán, ez volt akkor a második évfolyam, ami elindult. A helyet pedig úgy találtam, hogy a Bródy Sándor utcában lakom, és a Covid alatt a szemközti oldalon nem messze egy festékbolt ablakában megláttam egy A4-es lapot: meghirdették az üzlethelyiség bérleti jogát. Pont akkora méretű volt, mint amilyet elképzeltem. Praktikusan pedig akkor vált megvalósíthatóvá a galéria, amikor elnyertem a Fajó-ösztöndíjat, amely egy nagyobb összegű kutatási támogatás volt, és mivel a kutatás maga nem emésztette fel a díj nagy részét, ide fektettem be. Inspirációként pedig ott lebegett előttem az Újlak-csoport, akik az elsők között valósítottak meg az „artist run space”-t Magyarországon a kilencvenes években.
Mucsi Emese, a Capa Központ kurátora, a Doxa alapítója
Simon Zsuzsanna
A Doxa név telitalálat: amellett, hogy egy legendás svájci óramárka, annak minden kulturális konnotációjával, a görög filozófiában is használatos, vélekedés értelemben – és a hangalakja is ütős.
A név szintén régóta megvolt, és kapcsolódik a családomhoz. A bátyám, ifj. Mucsi József, apai ágon ötödik generációs órásmester. 1882 óta van egy családi üzletünk, műhelyünk is Hódmezővásárhelyen a főtér mellett rögtön, ami szintén egy ilyen kicsi magánvállalkozás. Ebben benne van, hogy egy pici dologgal, mint egy óra, vagy egy kis helyről – egy apró üzlethelyiségből – is nagy hatást lehet kiváltani. Maga az óra is egy parányi szerkezet, mégis a lét egyik egyik fő dimenziójához, az időhöz kapcsolódik. A Doxa óra pedig fogalom volt: a rendszerváltás előtt elérhető luxuscikkek egyike, emellett a precizitás szimbóluma. Másfelől a szó kapcsolódik etimológiailag a dogmához. Az eredeti tervben benne volt, hogy eszmecserére, oktatási funkciókra is használható legyen a hely. A programban egyébként burkoltan jelen van a családi örökség is: sok bemutatott projekt direkt az időhöz kapcsolódik.
Kellett módosítanod az eredeti elképzeléseden?
Rengeteg olyan művészi projekttel találkoztam, ami túlságosan személyes, szubjektív, befelé forduló – akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mivel az én projektem is nagyon a saját világomból indul ki, ügyelnem kell arra, hogy emellett közérdekű is legyen. Mert a személyesben benne van annak a lehetősége, hogy nem érdekel mást, és megmarad a „kibeszélem magamból” szinten és nem biztos, hogy lehet vele azonosulni. Ugyanakkor fontosak az egyes szám első személyben elmondott történetek, mert ha valami mélyen személyes, akkor egyszer csak átcsap univerzálisba – ezt az pontot kell megtalálni.
Milyen feladatokat szántál a Doxának?
A legbüszkébb arra vagyok, hogy oktatási funkciót is betölt a hely. Harmadik éve szervezzük közösen Nagy Edinával, hogy az ELTE esztétika szakos hallgatói a tavaszi félévben pop up kiállításokat hozhassanak itt létre, Időanyag a programsorozat címe. A megnyitókon egy beszélgetés keretében mindig bemutatják a kiállító művészeket, akik szintén egyetemi hallgatók: a Képzőn vagy a MOME-n tanulnak. Az eredeti elképzelésben is benne volt, hogy – mintegy nyitott térként – mások is megvalósíthassanak kiállításokat a Doxában, és örülök, hogy hallgatói projektek jönnek létre. Persze én is dolgozom eseményeken. Jellemzően rövid idejűek a kiállításaink, ennek praktikus okai is vannak, de amikor nincs kiállítás, akkor is sokszor ott vagyok, mint egy irodában. Azt figyeltem meg, hogy szeretnek bejönni az emberek, ráadásul ott van mellettem a Molnár Ani Galéria, a TOBE Galéria, az Ari Kupsus Galéria. De, ha épp nem vagyunk nyitva, az utcáról benézve is látszik az aktuális kiállítás – a galéria mérete miatt. És van már egy munkatársam is, Major Alexa, aki a szervezési feladatok mellett az egyetemi gyakorlata keretében most fogja megvalósítani az első kiállítását.
A Mineralism című kiállítás a Doxában
Simon Zsuzsanna
A galéria létrejötténél milyen gyakorlati kihívásokkal kellett szembenézni például a finanszírozás vagy a közönségépítés terén?
A kommunikációnk főleg Instagramon történik, ami egy élő platform. Illetve egy hosszú szakmai-baráti címlistára hírlevelet szoktam kiküldeni, ebbe mindig teszek valami személyeset. A megnyitókon, záróeseményeken mindig sokan vannak – mondjuk olyan kicsi a hely, hogy sosem kong. Mivel szemben lakom, ezért az ajtóra kitettem a telefonszámom, és ha valaki be akar jönni, és otthon vagyok, beengedem. Teljes mértékben én felelek a helyért: én vagyok egyszerre az igazgató és a takarító is – és ez nagyon sok tanulsággal jár. Nemrég tartottam egy órát a MOME-n, ahol Keszeg Anna úgy mutatott be, hogy én egy személyben kvázi egy intézmény vagyok. Ez Kelet-Európában elég gyakori, hogy a művészeti élet csomópontjai lehetnek akár egyes személyek is.
Finanszírozás terén az ösztöndíjból indultunk, de folyamatosan pályázok, most éppen egy hamburgi pályázatot nyertünk el – illetve saját költségemen tartom fenn a helyet, úgy tekintek rá, mintha ez a műtermem lenne. A padló felújítására például már nem maradt az induló keretből – ezért mi festettük le ugyanolyan fehérre, mint a falakat. Ettől szinte immerzív lett a tér, és a művészeket is arra inspirálja, hogy ne csak padlóként használják.
A galéria nonprofit?
Igen, én nem adok el, de a művész természetesen megismerkedhet itt potenciális vevőkkel. Az a megállapodásunk a művészekkel, hogy felajánlanak a Doxának egy általuk választott művet, én pedig biztosítok nekik egy produkciós költséget. Így most párhuzamosan épül egy gyűjtemény, amelyre úgy tekintek, hogy adott esetben szintén értékesíthető: fenntartásra, fejlesztésre is fordítható tartalék.
A Doxa programjában milyen arányban szerepelnek csoportos kiállítások és egyéni bemutatók? Mi alapján választod ki a művészeket, projekteket?
A hely néhány négyzetméteres mérete eléggé megszabja, hogy mennyi művet tudok kiállítani, ami nem kedvez a csoportos kiállításnak. Gyakran választok olyan művészeket, akikkel már az egyetemen is jó volt együttműködni, akik akkor jártak a Képzőre, amikor én is. Ezeket az alkotókat jobban ismerem, tudom, hogyan kapcsolódnak a saját életükhöz a munkáik – amelyek mégis általános érvényű dolgokat fogalmaznak meg. Ilyenek például Zékány Dia festményei, amelyek túlterhelt enteriőröket mutatnak be. Most éppen rendetlenség van címmel állított ki a Doxában két nagyméretű vásznat, és sokat beszélgettünk arról, hogy az ő családjában mit jelent a felhalmozás, milyen együtt élni azzal, hogy nem dobunk ki tárgyakat, mert „valamire még biztos jó lesz”. Itt két fontos elv ütközik: a lakásunkat elöntő, szinte szemétnek is ítélhető tárgyaktól való megszabadulás a harmónia jegyében, és a recycling imperatívusza.
A Kelet-európai szépség kiállítás megnyitóján
Capa Központ
Azt nem sokan tudták, bár ki volt írva a falra is, hogy a bemutatott két festmény az én egykori szobámat ábrázolta. Volt egy ilyen periódusom nekem is, amikor nehezen tudtam rendet vágni a tárgyaim között. Mióta átéltem egy háztüzet, ez megváltozott, „rendes lettem” – a közvélemény szerint. Ugyanakkor ennél a kiállításnál és Dia munkásságában nagyon foglalkoztatott, hogy miért van az, hogy hál’ istennek ma már olyan sok mindennel tudunk megértőek lenni, a rendetlenséget azonban a legtöbben kíméletlenül elítélik, pedig a lustaságon kívül sok mást is jelenthet, jelezhet.
Emlékezetes kiállítás volt, akárcsak az Enchanting time – Elbűvölő idő című.
Igen, itt Kis Judit munkáit együtt mutattuk be a Prókai Fanni által készített, féldrágakövekből készült szexuális segédeszközökkel. Az installációhoz puhává tettük a talajt, be lehetett feküdni a térbe, és a tárgyak mellett mimózákat is lehetett simogatni. Ez valóban új élmény volt kiállítótermi környezetben; a művészet területéről másfelé is elbarangolgattunk. Szerettem volna, ha azt sugallja a kiállítás, hogy tudjunk magunkkal időt tölteni.
A hamburgi pályázat kapcsán milyen kiállítások valósultak meg?
Az elnyert hamburgi pályázat keretében Call Hamburg Call Budapest Call címmel folyamatban van egy dialógusokra épülő projekt, amelyben mindig egy hamburgi és egy budapesti művész mutatkozik be közös kiállításon – itt és Németországban. Ebben a nálunk háromszor nagyobb, hamburgi MOM art space és Franziska Glozer kurátor a partnerünk – őt Janesch Péter galeri ffrindiau körében ismertem meg. Ebben a sorozatban, amely szinte folytatása a ‘90-es évek német-magyar kulturális kapcsolatainak, már több kiállítás is megvalósult: Kis Judit–Christian Rothmaler és Mihályi Barbara–Anna Grath közös bemutatói, illetve most nyílt meg a harmadik tárlat Magyar Eszter és Franziska Nast közreműködésével.
Most nyáron volt látható ebből a sorozatból a második kiállítás: Mihályi Barbara és Anna Grath munkáiból, Különösebb előjel nélkül összetörhet címmel. Megrázó volt Barbara festményein végigkövetni, hogyan dolgozta fel édesapja, az ismert színész, Mihályi Győző hirtelen halálát.
Mihályi Barbihoz úgy kapcsolódom, hogy az apukája gyerekkoromban a testvéreimmel az egyik kedvenc szinkronszínészünk volt. Szinte kultfigura számba ment a családban. Tehát ennek az anyagnak is volt egy nagyon személyes rétege számomra, de könnyen kapcsolódhatnak hozzá mások is, egyrészt, mert Mihályi Győző ismert ember volt, másrészt pedig egy apa elvesztése univerzális téma.
Az Elbűvülő idő c. kiállítás a Doxában
Simon Zsuzsanna
Szakmailag elsősorban a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal fonódott össze a személyed, ahol első fontos kiállításod 2015-ben a Jelentés című tárlat volt Gerhes Gábor, Esterházy Marcell és Forgács Péter munkáiból; s ahol a tavaly nyári Kelet-európai szépség című kiállításod alatt az is megismerhette a neved, aki eddig esetleg nem tudott rólad. (A mű itt írt róla) Milyen kapcsolódás van a legújabb Doxa-beli kiállítás, a Pretty Woman és a Kelet-európai szépség között?
A divatiparral és a szépségiparral függ össze mindkettő. Ugyanakkor az Kelet-európai szépség a fotográfia szerepét és a kelet-európaiság mibenlétét járta körül, a Pretty Woman – cheating the concept of time alcímmel, pedig az installációban és performatív műfajokban rejlő lehetőségeket használva beszél a szépség, az öregedés és a testünkön hordott anyagok, jelek szerepéről a sminktől a tetováláson át a különböző szépészeti rituálékig és beavatkozásokig. A Kelet-európai szépség nagy sikerű kiállítás volt, és passzolt a Capa Központ divatfotózást is bemutatni tervező programjába. Nemzetközi szinten is tapasztalható most egy boom: sok intézmény foglalkozik a témával, ami nyilván összefügg azzal is, hogy populáris terület, több nézőt vonz a múzeumokba. Emellett a divat egy gyorsan változó kulturális jelenség, amelyhez elemző módon is hozzá lehet nyúlni.
Fontos volt, hogy a kiállítás illeszkedjen a kelet-európai kultúrát, a régió történetét feldolgozó programba is, amely kiemelt téma nálunk a Capa Központban. Ennek korábbi darabja volt az Eufória? – rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás, amelyen a korszakban készült emblematikus fotókat mutattam be, és mindegyikhez készítettem egy-egy interjút is. Ezt folytattam a Kelet-európai szépségnél is – tulajdonképpen a kelet-európai esztétika megfogalmazására kértem az interjúalanyokat. Egyébként ott is Keszeg Annával dolgoztam együtt, ő volt a divatszakmai tanácsadó.
Volt nemzetközi visszhangja a kiállításnak?
Igen, és most november 29-én volt egy ehhez is kapcsolódó konferencia a Victoria and Albert múzeumban, amelyet Catherine Troianoval és Wiktoria Michalkiewicz-csel közösen szerveztem. Tehát ez egy folyamatosan zajló projekt. Szintén a kiállításnak köszönhetően Bede Kincső és Keszeg Anna is ott volt a meghívottak közt. Én Junghaus Tímeával beszélgettem, aki az Omara-jelenségről, Oláh Maráról mint kelet-európai kortárs roma, naiv, nőművészről és divatikonról mesélt, egészen a budapesti Roma Parlament galériájában rendezett kiállításokig visszamenően. Sugár János javaslatára külön rákérdeztem Tímeánál, hogy milyen volt ezt a galériát vezetni úgy, hogy ismeri a kortárs művészeti közeget, a művészettörténetet, művészetelméletet. Azt válaszolta, hogy minden alkalommal amikor oda belépett, újra kellett gondolnia mindazt, amit addig tanult vagy gondolt a művészetről. Nagyon izgalmas helyzet volt erről beszélgetni pont a patinás V&A-ben egy olyan világszintű intézményi újradefiniáliási hullám közepette, amelyben jó ideje benne vannak a nagy nemzetközi múzeumok is.
A Kelet-európai szépség kiállítás megnyitóján
Capa Központ
Milyen szálon kapcsolódik még ide a Pretty Woman?
Magyar Eszter, a Pretty Woman egyik résztvevője make-up artist is (Franziska Nast pedig képző- és tetoválóművész) aki egy ikonikus munkát állított ki a Kelet-európai szépség kiállításon: Eastern-european accent című alkotása fogadta a Capában a látogatókat. Eszter régóta fenntart egy nemzetközi szinten is nagyon népszerű make-up brutalism című Instagram-oldalt. Itt dokumentálja konceptuális munkáit, amelyek kritikusak a kortárs sminkkultúrával szemben. Nem fotográfus, de a sminkek jönnek-mennek, szétfolynak, pláne a #makeupbrutalism sminkek, és a fotó alkalmas arra, hogy megörökítse őket, ezért volt lehetőség őt bemutatni egy alapvetően a fotográfia funkciójával foglalkozó összeállításban is korábban.
Az, hogy a Capában fő helyre tetted az Eastern-european accent-et, összefügg azzal, hogy te is teljes természetességgel beszélsz tájszólásban az úgynevezett „magas kultúra” legmagasabb színterein is?
Igen, számomra ez egy fontos munka, mert dél-magyarországi dialektusban beszélek, és van tapasztalatom arról, hogyan reagálnak erre az emberek. Nekem meg kellene erőltetni magam ahhoz, hogy ne ő-zzek. Ha valaki kelet-európai akcentussal beszéli az angolt például, az is egyfajta módon autentikus, mint ahogy a magyar nyelvjárások is. Többletinformációt közvetít, segít egyfajta földrajzi behatárolást, ami vagy pozitív vagy negatív előítéleteket hív elő, de mivel autentikus, mindenképp emlékezetes marad.
Másképp is hangsúlyozod, hogy honnan származol?
Tervezek egy a hódmezővásárhelyi festészettel foglalkozó sorozatot Paraszt Párizs címmel a Doxában. Pont Bródy Sándor adta ezt a nevet a városnak. Az Újság című fővárosi lap 1909. június 23-ai számában írt egy ottani furcsa bűntényről és a kapcsolódó perről, amelynek az egyik főszereplője Jáger Mari méregkeverő a Bibliájába jegyezte fel, hogy kitől kapta a mérgeket – de ugyanoda verseket is írt. Úgy éreztem, hogy ez a véletlen egybeesés, hogy a Doxa a Bródy Sándor utcában van, egy hívás.
Miből inspirálódsz, és honnan merítesz erőt, energiát?
Témák, művészek, elméleti emberek és intézmények is nagyon inspirálnak. Ilyen a munkahelyem, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a munkatársaim; vagy a Robert Capa testvére, Cornell Capa által alapított International Center for Photography New Yorkban; meg a New Museum, szintén New Yorkban. És ilyen a Warburg Institute kutatói intézmény is, mely Aby Warburg szellemi hagyatékára épül – azt itt folyó munkába Gerhes Gábor Atlas című könyvének előkészületei kapcsán merültem el.
Továbbá nagyon fontos, hogy legyen kikkel beszélgetni. Mint egy falat kenyér, olyan nekem például a Tilos Rádió Alkotás útja című műsora, amelyet többek közt Topor Tündével, Sugár Jánossal, Bezsenyi Tamással és Német Krisztinával vezetünk. Mindig nagyon felemelő. Wiktoria Michałkiewicz-csel, aki kurátortársam volt az Európaiság című kiállításnál, szintén szoros a szakmai kapcsolatunk, rengeteg tervünk van régiós projektekre. De az egyetemi közegem, például Mélyi József is nagyon fontos szereplő. Kis Judittal, Simon Zsuzsival és Bognár Benedekkel szintén sokat beszélgetünk a közös munka mellett; és persze a barátaim és a családom adják a legfontosabb visszajelzéseket, ők segítenek abban, hogy amit csinálok, az tényleg közérdekű legyen.
