1917. október 9-én született. Fiumében nőtt föl, jómódú zsidó polgárcsaládban. Apja bankár volt és a helyi úri kaszinó elnöke. Élete első évei a város leghányatottabb időszakára estek, de az apró gyereket nyilván nem befolyásolta, hogy a szülővárosa éppen hová tartozott, vagy miként próbált önálló szabadállamként létezni.
Többnyelvű, multikulturális város volt Fiume-Rijeka. Lakosainak nagyjából a fele olasz, a másik fele horvát, magyar, német. Poliglott város poliglott szülöttje volt Vásárhelyi Miklós, aki előbb tanult meg olaszul, mint magyarul. Ellentmondásos társadalmi légkör uralkodott a városban. A tolerancia szelleme is jellemezte és az együtt élő nemzetek nacionalizmusa is.
Egy erős igazságérzettel megáldott-megvert fiatalembernek volt rá oka az 1930-as évek közepén, hogy úgy érezze, a társadalom megérett a radikális változtatásra, meg kell forgatni az egész világot.
Istenben nem hitt, vallását nem gyakorolta. A keresztényt sem, azután, hogy még jóval a faji törvények előtt megkeresztelkedett. Jelentősége ennek nem volt, de ezt azon kevés dolog között említi idős korában, amelyeket szégyellt az életében.
Vásárhelyi Miklós 1990-ben az Országházban
Fortepan / Szalay Zoltán
1936—37-ben jogot tanult Rómában. Azok közé az ifjak közé tartozott, akik elengedhetetlenül és halaszthatatlanul szükségesnek tartották a súlyos társadalmi-gazdasági bajokkal küzdő ország átalakítását. Ezt a lehetőséget csak a polgári rendszerrel, a polgári demokrácia államával szemben lehetett keresni. A római joghallgató rövid ideig abban a hitben élt, hogy erre alkalmas az a reformfolyamat, amelyet az ország karizmatikus diktátora, Benito Mussolini diktál, de nem volt aktív részese a fasiszta mozgalomnak, nem lépett be Mussolini pártjába sem.
Hamarosan átesett a politikai radikalizmus másik pólusára. A kommunista mozgalomban kereste a világ megforgatására alkalmas erőt. Mussolini kommunista volt, Vásárhelyi kommunista lett.
1939-ben Magyarországra költözött és Debrecenben folytatta jogi tanulmányait. Ekkoriban csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. Debrecen a radikális „népi gondolat” fellegvára volt. A népfrontpolitika nevében a kommunisták keresték a népi mozgalmakkal való együttműködés lehetőségét. Ennek kerete volt a Márciusi Front, amelynek a cselekvési lehetőségei már voltaképpen megszűntek a háború kitörésével, a német-szovjet paktummal, amikor Vásárhelyi Magyarországra érkezett, de a Márciusi Frontnak mégis alapvető szerepe volt abban, hogy Vásárhelyi megtalálta az aktív politizálás útját.
„…mi tulajdonképpen nem voltunk márciusi frontosok annyiban, hogy azokban a harcokban, amelyeket a Márciusi Front vívott, és amelyek tulajdonképpen ’38-ban már a nemzetközi helyzet és a magyarországi belső helyzet miatt véget értek, azokban mi nem vettünk részt. Mégis a baloldali mozgalmakba, általában a politikába, az aktív politikába a Márciusi Fronton keresztül kerültünk be oly módon, hogy azok az emberek vezettek bennünket erre az útra, Fehér Lajost is, engem is, és még néhányat ebből a generációból, akik a Márciusi Frontban döntő szerepet vittek. Név szerint Újhelyi Szilárd, Losonczy Géza, Zöld Sándor, Donáth Ferenc stb.” (In: OSZK Történeti Interjúk Tára. Pór Edit és Hanák Gábor interjúja). Vagyis – az öngyilkos Zöld kivételével – azok, akik majd együtt lesznek Vásárhelyivel az ötvenes évek bűneiben, a Nagy Imre körül szerveződő ellenzékben, a Nagy Imre-perben.
A háborús évek alatt a kommunisták szociáldemokrata szervezetek legális kereteiben folytatták illegális tevékenységüket. Vásárhelyi az óbudai szociáldemokraták ifjúsági szervezetében lett szervezőtitkár.
Magyarország belépésekor a világháborúba a zsidó Vásárhelyit behívták munkaszolgálatra. Egy fegyvergyárban dolgozott. A német megszállás után a fegyveres ellenálláshoz csatlakozott. Amikor 1945 januárjában felszabadult, már hat esztendeje részese volt a kommunista mozgalomnak. Átélt már néhány belső konfliktust, sok magasrangú kádert ismert, már egy kis „frakciós múltja” is volt. Jelentősebb pozícióba is kerülhetett volna, ha a hozzá közelebbálló elvtársak osztogatják a feladatokat a kiépülő pártban.
Ő is szeretett volna, mint az illegalitásból jött elvtársai általában, a pártközpontban, az apparátusban dolgozni, minél fontosabb funkcióban. A kommunisták első útja ezért is, de kötelességtudatból és fegyelemből is, a pártközpontba vezetett, amely a Tisza Kálmán (majd Köztársaság, ma II. János Pál pápa) téren volt a Volksbund korábbi székhelyén. Azzal szembesült, hogy az ő pártbéli ellenlábasai vannak ott döntési helyzetben, neki ott nem terem babér.
A kommunista újságíró
Egy elvtársa tanácsára átment a Szabadság szerkesztőségébe, ahol örömmel fogadták. A Szabadság volt az első háború utáni napilap Budapesten. Pest teljes megszabadítása utáni napon már megjelent, bő két hónappal a Kommunista Párt – az illegalitásból kilépve újrainduló – hivatalos napilapja, a Szabad Nép előtt. Vásárhelyi már a lap második számának a szerkesztésében is részt vett.
A Szabadság a kormányt alkotó pártok koalíciós lapjaként jelentkezett. Ténylegesen az első pillanattól a kommunisták irányítása alatt állott, de az első időkben kevés kommunista volt az újságírói között. Javarészt polgári lapokhoz szokott polgári mentalitású újságírók írták a lapot, akik a polgári újságírók életét élték.
A lap kommunista vezetői – Horváth Márton, Haraszti Sándor – nem nagyon válogathattak, amikor rá kellett bízni egy kommunistára, hogy vigyázzon: ne kerüljön be a lapba a sok polgári, illetve más pártból jött kolléga tollából valami, ami a kommunistáknak nem jó. Vásárhelyire bízták ezt a feladatot, így hamar kulcspozícióba került.
A Szabadság kulcsemberét számításba vették, amint a Szabad Nép március végén megindult. Vásárhelyi azonnal odakerült. Ezt a lapot már közvetlenül a legfelső pártvezetés utasításai szerint írták. Akkor kezdődött a szerkesztőségi értekezlet, amikor Révai József beérkezett a szerkesztőségbe.
